Schiller, Leon: A hatalmas színház - Korszerű színház 63-64. (Budapest, 1963)

VI. A hatalmas színház

nek, ostobán miméinek valamit, beszélgetnek "úgy, mintha" s a legjobb esetben rosszul utánozzák a színészeket.

Ha szinészi és rendezői szemmel olvassuk fyspianski első alkotásait, azt tapasztaljuk, hogy un. egyfelvonásosok szerény köntösében már a lengyel szinház uj formájának csirája rejlett, a szinpadi kompozició uj törvényei bontakoztak ki, amelyeket nehéz definiálni, mert a legnagyobb fokú monumentalizmusra és dekorativ jellegre való törekvéseken,valamint a tömény jelképességben mutatkozó hangulati és a klasszikus tragédiákkal vetekedő patetikus

elemeken kivül vannak bennük a mai fül számára szerfelett kellemes, hirtelen a realizmusba átcsapó kontrasztok: igy Anna és a Fiatal Tiszt párbeszéde Maria jegyesének haláláról, ez a prózában irt, teljesen realista párbeszéd, vagy az a félig néma, félig elsuttogott jelenet, amelyben a dráma másodrendű szereplői a tulajdonképpeni szöveg megkezdése előtt kollektiv beszélgetést folytatnak. Nagy szinházalkotónknak ezekben az első müveiben szinte teljesen benne van az a későbbi "szinházreform" program, amelyet külföldön sikerültebben hajtottak végre, mint minálunk, holott Lengyelországban már előre megérezte és kezdeményezte Wyspianski. Idetartozik már az előadás zenei és festői jellegének követelménye is, zenei elvek szerinti ritmizálása és polifonizálása, a célszerűen és a mü szellemének megfelelően felépített, tömör díszlet s az alakoknak bizonyos pszichológiai árnyalatok egész skálájából álló plaszticitása. Egyszóval, mindaz, amiért a szimbolisták által irodalmilag, Gordon Óráig által pedig szí nházelméletileg és gyakorlatilag megtermékenyített szinházreform harcolt a naturalisták ellen és az általuk propagált alaktalanság, szintelenség és "mértéktartás" ellen, amely jelszavakat aztán a szinházi együgyüek a maguk módján szimplifikáltak és kiforgattak. A szinház nem is tudta, milyen kincs volt a birtokában. Az un. "krakkói- 86 -