Schiller, Leon: A hatalmas színház - Korszerű színház 63-64. (Budapest, 1963)

II. A rendezőképzés

szetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát", vagyis a társadalmi élet legszubtilisebb rezdüléseinek érzékeny szeizmográfja. A szinházi előadásfajták differenciálódását tisztán esztétikai inditóokok is előidézhetik. Kétséges, hogy a legmagasabb rendű művészet elveit, a konvenciók szaporítását, az élet sematizálását vagy szimbolizálását valló szinészek óhajtanak-e vajon együtt dolgozni az abszolút realizmus követőivel. Pedig a művészet és a természet szemléletének az még csak két egyenjogú fajtája, ugyanazoknak a dolgoknak két alkalmas nézőpontja. S ugyanennek a színháznak - mármint a mindennapos színháznak - a területén megy végbe, vagy legalább is kénytelen lesz végbemenni a további differenciálódási folyamat. Mem térek itt

már ki a népi szinházak és az elitszinházak problémájára, de meg merem kockáztatni azt az állítást, hogy minden színháznak a társadaloménak, kivétel nélkül az egész társadalom részére hozzáférhetőnek kell lennie, mert nincs jogunk akár a társadalom legnyomorultabb tagját megfosztani a szépség felemelő élvezetétől, épp úgy, amint ahhoz sincs jogunk, hogy eltiltsuk a múzeumok, hangversenytermek és könyvtárak látogatásától.

A modern színháznak sok, külön-külön arculatú színházra való szétosztódása már megkezdődött a legmagasabb szinházi kultúrájú környezetben: Oroszországban és Németországban.

Ámde mindaz, amit murópa alkot, s amit minekünk, ha Európához akarunk tartozni, legalábbis meg kell ismernünk, ha ugyan nem átvernünk - mindez legalább tízéves késéssel érkezik hozzánk, minden elferdül a mi provincializmusunk talaján és el is satnyul. Ez az egész lengyel művészet betegsége: hiányzik belőle az európai vér utánpótlása. És tán a legkinosabban, a legnyilvánvalóbban a színházból.- 27 -