Schiller, Leon: A hatalmas színház - Korszerű színház 63-64. (Budapest, 1963)

II. A rendezőképzés

miniatűrjeinek hangvételére áthangolni. A fantasztikus pantomim vagy a szimbolikus dráma szinésze és rendezője rosszul fogja magát érezni a négy kispolgári fal között, nem ritmikus beszéd és mozgás során.

Es ellenkezően, próbáljuk csak meg a francia bulvárszinmü sablonján vagy annak lengyel hamisítványán iskolázott színésznek vagy rendezőnek a kezébe adni Claudel hieroglifikus szövegét, ugyan mit fog vele kezdeni? Mivé lesznek nála azok az evangéliumok, és majdhogynem liturgikus himnuszok, jelenetek?

Mindenekelőtt itt sem - ahogy sehol sem - közömbös a hit kérdése: hogy higgyünk a költő mondanivalójában, mert azt magunknak kell olyan hévvel hangoztatnunk, hogy hatással legyen a nézőtömegre.

Mégis eltekintvén ettől a követelménytől, amely nem nagy népszerűségnek örvend a mai, bordélyházzá vált színházban, kérdezzük meg magunktól, vajon a mai Durzsoá színház szinésze képes volna-e a maga lélektelen testét misztikummal átitatott mozgáshoz idomitani, vajon intuíciója, ha még oly gazdag is, diktálni fogja-e neki azokat a ritmusokat, amelyek a költő érzéseinek és gondolatainak szövetéből fakadnak, vajon színtelen és rekedtes hangja képes volna-e zengésével egy gótikus templomban tulharsogni a zsolozsmákat és énekeket, avagy kihozhatná-e hangjából a népi regösök dallamfajtáit, sirámait?

Nem, határozottan nem! Mégpedig azért nem, mert ezek a színészek egy egészen más feladatú, másféle technikával élő, teljesen más jellegű színészeket és rendezőket követelő színházhoz tartoznak. És semmi célja nem volna ezeket az embereket másfajta munkára átédesgetni vagy erőnek erejével bizonygatni, hogy az magasabb rendű, az a természetes. Ha tevékenységi körüknek van valamiféle társadalmi, értelme, akkor azt semmiféle erő sem törülheti el. Ha viszont az eszményitő szinház - légyen a legszélesebb tö- 25 -