Schiller, Leon: A hatalmas színház - Korszerű színház 63-64. (Budapest, 1963)

I. Néhány gondolat a színház újjászületéséről

ról stb. A modern rendezésmüvészetet a meiningenieknek és Antoine-nak köszönhetjük; ámde ez annak idején nem volt alkotó jellegű, művészet, hanem a "valóság" régészeti vagy fényképészeti kopirozásából állt; egyetlen érdeme, hogy ráirányította a figyelmet a gondos kiállításra és megpróbálta korlátozni, a már anarchiába átcsapó szinészi szabadosságot. Az újfajta rendező a költő és a szinház közti közvetitőből az előadás megalkotójává lett. Szokás a rendezőt egy szimfonikus zenekar karmesteréhez hasonlítani, tekintettel a közte a az egyes szólamok előadói, valamint a szinházi szólamok szerzője közti viszonyra. Ez a hasonlat nem szabatos, ha elmulasztjuk hozzáfűzni, hogy hiszen őmaga számit szerzőnek; a rendezőmüvész számára a költői szövegkönyv azt a zongorakompoziciót jelenti, amelyet azután őneki kell a műalkotás szellemében, színezetével és belső szerkezetével hangszerelni, majd elő is adni. Meddő volna arról vitázni, hogy meddig terjed a rendező hatalma. Mindenki elismeri, hogy az egész rendezői tevékenységnek egyetlen kézben való összpontositása - mert Jídward Gordon Craig erre törekszik a firenzei "színházművészeti iskolájában" - a lehető legnagyobb haszonnal járna a szinpadi műalkotás harmóniájának szempontjából. Ennek az elméletnek értelmében a rendezőnek, még mielőtt a próbák megkezdődnének, "meg kell mintáznia", hogy úgy mondjuk, az egész színmüvet, attól a látomástól vezetettve, amelyet a költő alkotása sugallt neki, mialatt lelkiismeretesen belemélyedt annak tartalmába; ellentétben a régi irányítókkal, akik tulajdonképpen a szinészi játék tanácsadói voltak, s illetéktelenségüknél fogva függtek a díszlettervezőtől, a jelmeztervezőtől, a világositótól, az alkotó-rendező maga, a priori, megtervezi az egyes alakok és csoportok mozgását, elgondolja számukra a festményi vagy építészeti hátteret, amely a jelmezek és a megvilágitás szine révén kerül velük összhangba, s ugyan- 18 -