Schiller, Leon: A hatalmas színház - Korszerű színház 63-64. (Budapest, 1963)

I. Néhány gondolat a színház újjászületéséről

utjai keresésének szakaszába lép. Nem óhajt tovább is az irodalmi iskolák szószéke maradni; nem akar az aktuális társadalmi és erkölcsi vagy éppenséggel politikai problémák népszerűsítője lenni. Célja az, hogy megteremtse a szórakoztatás legkülönbözőbb formáit - kezdve a dionüszoszi révülettől egészen az apollói elragadtatásig. S a legegyszerűbb eszköz, mely ehhez a célhoz elvezet: az előadás; mert nem a könyvdráma, amely az olvasóval, helyettesíti a színpadot, hanem a szinházmüvészet alkotása képes egyedül nézőjének lelkében valódi színházi izgalmat ébreszteni. Közömbös, hogy egy effajta alkotás vajon a szinház művészének képzeletében születik-e meg (csak két példát ismerünk: Wyspianskit és Craiget), vagy pedig továbbra is a szerzőtől fog-e kiindulni, aki nem törődik a színpaddal, nincs festői tehetséggel megáldva, hanem szövegében annyi, izig-vérig szinházi alapelemet tud összesüriteni, amennyiből a (modern értelemben vett) rendező a vonalak, szinek és hangok egész szimfóniáját tudja levezetni. A színháznak valóban megvan a társszerzői képessége, a költészetnek nem puszta interpretátóra, ahogyan eddig tévesen gondolták. Végülis arról vitázni, hogy ki az előadás szerzője: a drámairó vagy a rendező - üres dialektikus párviadal volna. Itt ugyanis két művésszel van dolgunk, a szinház két olyan művészével, akik - merjük állitani - egyugyanazon műalkotás megalkotói. Az építészetben magasabbra értékeljük azokat az alkotásokat, amelyek egyetlen lángész müvét jelentik, de mégis elfogadjuk a festő társszerzőségét a szinmegoldások s a szobrászét a figurális és diszitö dombormüvek tekintetében, amennyiben ezek a művészetek céljaikat alárendelik az épitész vezető elgondolásának s eggyé olvadnak amannak műalkotásával. Miért ne lehetne ugyanigy a színházban is? Bár meg kell adni, a drámairás története nem bővelkedik a költők szinpadi intuíciójának példáival; ez a legkitü- 16 -