Schiller, Leon: A hatalmas színház - Korszerű színház 63-64. (Budapest, 1963)

VII. A "Halka"

A mellébeszélés ott érte el a tetőfokát, amikor a kórus az ártatlanságról szóló dalocska témájára való, tökéletesen alkalmazkodó áttérés során, ennek háromszoros, crescendo megismétlése után, az üstdoboknak a harmadik felvonás rejtett értelmű nyitányából vett teljes értékű, lázadó dübörgése közben, ahelyett, hogy hangsúlyozná e szavakat "Szavában téboly kiált az égre, irgalmas Isten, szánjad meg őt!" (amely szövegben tulajdonképpen az van benne, hogy ez a hang bosszúért kiált az égre s a kórus ennek tényét magáévá teszi, igy tart Ítéletet hóhérai felett) - a paraszttömeg a világ legjámborabb módján, a zené és a szöveg ellenére fohászkodó mozdulatokkal fordult az Úristenhez, akinek helyét szokás szerint a nézőtér feletti csillár mögött jelölték ki. S akinek a dráma egyik legmegrázóbb mozzanatát sikerült igy parodizálnia, az természetesen legalább igy bánt el a fináléval is s ezzel lehetővé tette a burzsoá publikumnak, hogy kellemes hangulatban térjen haza az operaházból.

Az opera utolsó jelenetének a klasszikus szabályok értelmében a nézők és hallgatók szempontjából a katarzis funkcióját kell betöltenie, meg kell őket tisztítania az előadás folyamén felgyülemlett szenvedélyeiktől, ki kell vezetnie őket az idegen s egymásnak ellentmondó gondolatok útvesztőjéből és meg kell szabadítania őket ama tragikus események hatása alól, amelyeknek akarva, nem akarva szemtanúi voltak, ki kell vezetnie őket az értelem vagy a hit napsugarától fényes, szabad térségre, amely oly magasan lebeg a színpadon bemutatott világ felett, hogy minden egyes alakja tisztává ée érthetővé lesz, és ahonnét egy jobb, szebb, igazabb országba vezető ut kilátása nyílik stb., stb. Minden bizonnyal ezt a magasztos

I50 -