Schiller, Leon: A hatalmas színház - Korszerű színház 63-64. (Budapest, 1963)

VII. A "Halka"

célt tartották szemük előtt a ml átlagos rendezőink, amikor azon mesterkedtek, hogy a Halka fináléját az un. happy end stílusában oldják meg. Ez rendszerint a következőképpen történt* abban a másodpercben, amikor Halka levetette magát a folyó vagy a tó mélységébe, a színpadon keresztülment egy hegyilakó-jelmezes eltévedt kórista. Rendszerint egy eunuchszerü, siránkozó torokhangon éneklő tenorino. A kápolna felé fordulva, kiáltotta: "Halka vizbe fulladt!" E kiáltásra előjött az egész énekkar, Jontekkal az élén, és az emelvény-szikla magasságából meggyőződve az állítás valóságáról, énekelni kezdtek: "Nincs segítség, (háromszor) 6 már vizbefult szegény!" A nemesi születésű szólisták kiléptek a kápolnából és unisono kérdezték: "Ki fuit a vizbe?", majd miután kérdésükre megkapták a felvilágosítást, visszavonultak arrafelé, ahonnan a felvonás elején megérkeztek. Ekkor bujt elő a kápolnából Dziemba (aki éppen jól láthatóan a sekrestyéssel társalgott vagy a plébánosnak nyújtott át a kegyur nevében egy szerény összeget a szertartás elvégzéséért) és mit sem tudva arról, ami egy pillanattal előbh lezajlott, közölte a falusiak tömegével, hogy "Itt a perc, kezdjetek vig, hangos énekszóval hódolni az uraság előtt"!...

Mire a kórus, d-moll hangnemről d-durra térve át, largo maestoso tempóban, alázatosan levett kalappal felelte: "Vig, hangos énekszóval hódolunk," az utolsó négy szótagot három ütemen át elhúzva, de már presto tempóban, amit átvett az egész zenekar, frissen és meglehetősen banális módon tartva a befejezés felé, amelyet már be sem tudott várni a függöny, s amely négy ütemmel az utolsó akkord előtt lehullt.

A Halka. szociális mondanivalója ellenére, és a henne tobzódó "tősgyökeres" lengyel elemek (polonóz, szónoklás, vivátozó énekek, mazurka) valamint a jámbor parasz- 131 -