Schiller, Leon: A hatalmas színház - Korszerű színház 63-64. (Budapest, 1963)

I. Néhány gondolat a színház újjászületéséről

tőmüvészet és a zene mintájára ugyancsak megszabadulnia a természet utánzásától? - kérdik a puristák. Nem élhetné-e, mint amazok, a saját életét saját esztétikája szerint, nem lehetnének-e meg a saját művészei és nem maga teremthetné-e meg alkotásait? Éhben az irányban folytatott néprajzi-történeti kutatásokkal megállapították, hogy valóban fellelhetők a primitiv népeknél tisztán színházi jellegű jelenségek; minden valószinüség szerint a szinház nem mint költői dráma, hanem mint a sok különféle mozgásművészet egyike, a táncnak és a haláltusa-táncoknak rokonaként született meg; a pantomim, a balett és az álarcos játék vitathatatlanul a színházművészet legnemesebb fajtái közé tartozik; a szinpadi művészet alapja nem a szó, hanem a taglejtés, s értékét nem az irodalmi értelemben vett dráma, hanem a színjátszás határozza meg; a szó, zene, festészet és építészet nélküli szinház még mindig szinház marad, de a mozgás, a szinész, a mozgásra képes alak nélküli álló szinház abszurdum volna. Ámde a puristák, amikor a realizmus és az irodalom ellen harcolnak, egyik végletből a másikba esnek. Kiküszöbölik, vagy háttérbe szorítják a hangot, a szót, holott ők maguk semmi újat nem adnak a színháznak, csak plasztikus viziót, amelytől nem lehet szabadulni. Ez esetben tehát a mozgatott költészet helyett mozgatott festészetet vagy szobrászatot kaptunk. A legszélsőségesebbek azt állitjék, hogy a színháznak csupán az élet vizióját, a természetnek a lehető legkevésbé konkrét formákban, mozgásszimbólumokban felködlő emlékét kell megmutatnia... Mind megfeledkeznek arról a fejlődésről, amelyen a szinházmüvészet a megszületése óta napjainkig átment. A szinház, jóllehet mindig versengeni fog az irodalommal, összenőtt vele, sok életerejét köszönheti neki, s ha megszabadulna befolyásától, biztos degenerációja következnék be. A naturalizmus veszedelme elmúlt; a szinház megfosztotta doktrinerségé- 11 -