Schiller, Leon: A hatalmas színház - Korszerű színház 63-64. (Budapest, 1963)

VII. A "Halka"

a nyelvi követelményekkel sem. Az effajta tökéletlenségekre - gyakran éppenséggel értelmetlenségekre - senki sem szokott különösebb figyelmet fordítani, hiszen akinek gyakorlata van, mind tudja, hogy már egy duett esetében is alig lehet megkülönböztetni a két szólam szövege közti különbséget, még akkor sem, ha unisono hangzanak; hát még, ha jóval több hangról van szó - ilyenkor csak a dallamot, a ritmust, az összhangot halljuk, a szöveg azonban még a legtisztább kiejtésnél is elvész és közömbös, hogy milyen kifejezést kap. Ezért gyakran elképedünk, ha összehasonlítjuk azt a hatást, amelyet az együttes ének reánk az operai előadásban gyakorolt, azzal a nem egyszer paródiának ható szöveggel, amelyet a partitúrában olvashatunk. Hangsúlyozzuk, hogy a zeneszerző mindent megtesz, ami tőle telik, hogy a társasán, különböző személyek által megismételt szavaknak valamiféle értelmét domborítsa ki, de az ilyen operarészletek drámai hatására, az igazat megvallva, nemigen ügyel, s e tekintetben egyetért az "átlagos" karmesterrel. Természetesen másképp kell tekintenünk az "átlagtól eltérő" operarendezőt, vagyis azt, aki az operai hagyományok, konvenciók és technikai adottságok teljes tisztélétbentartása mellett sem téveszti szem elől realista feladatait, és nem áldozza fel az igazságot az állítólagos szépségért, a tartalmat a formáért. Az ilyen rendező számára a dráma szereplői nem veszíthetik el egyszerre csak az egyéniségüket, nem eshetnek ki a valóságból, még annak művészi megformálásából sem, hogy lélektelen hangszerekké változnak át. De amenynyire a rendező valamilyen módon megoldást talál abban az esetben, ha modern, polifon operát rendez, ahol az egyes szólamoknak megvan a maguk sajátos rajza és élesen szemben állanak a többiekkel - annyira lemond minden realista szándékáról, kezére játszik az énekesnek, meg e karmesternek, valahányszor "régi" operáról, "par excellence"

118 -