Schiller, Leon: A hatalmas színház - Korszerű színház 63-64. (Budapest, 1963)

I. Néhány gondolat a színház újjászületéséről

hét. Ilyen álláspontról nézve a szinház csak akkor tekinthető tökéletesnek, ha minden művészeti komponense (az irói alkotás, a mimika és a tánc, a zene, az architektúra és a festészet) egymással egyensúlyban egy szerves és harmonikus egészet alkot. Hogy az ilyen harmónia vajon elméletben lehetséges-e, azt kár volna bizonyítani. Példája, ha más nem, Wagner zenedrámája: ha mai perspektívánkból nézzük, felfedezzük, hogy miben különbözik a leg— puritánabb olasz operától; s ez utóbbinak még akkor is, ha tisztán csak a színházi elemek gazdagságát tekintjük, hajlandóak vagyunk elsőbbséget adni. Az utóbbi időben minden művészet egyre erőszakosabban kezd autonómiát követelni; még azok is, amelyek egymást kiegészíthetik, egymás ellen küzdenek a túlsúlyért. Köteteket írhatnánk össze a szinház és az irodalom párbajáról, mely mindig csaknem győzelmes, de nem mindig dicséretes hadakozás. A szinház a maga őseredeti értékeinek erejével színpadi művé alakítja át a költői alkotást. Azokat a segédmüvészeteket pedig, amelyek szimbiózisban próbálnak együttélni vele, s néha még fölébe is igyekeznek kerekedni, szolgáivá teszi. Tegnap végzett az irodalommal, holnap a festészetre fogja rákényszeríteni a maga törvényeit. A színházművészet mindig védekezni fog a lényegével szemben ellenséges elemek támadásai ellen; ezért sose lehet szó róla, hogy teljes mértékben egybeolvadjon a többi művészetekkel egy egységes műalkotássá.

V Szembeszökő az ellentmondás egyfelől a "puristák" törekvései, másfelől pedig az olyan dolgok között, amelyeket nem lehet ténylegesen megvalósítani a színpadon. Ez az irányzat szívesen eljuttatja a színházat a tisztaságnak arra a fokára, ahová sikerült eljutnia Palestrina és Bach zenéjének, Mallarmé irásmüvészetének, és ahová a jelenlegi francia festészet a maga dekorációs primitívségével törekszik. Vajon a színháznak nem kellene-e az épi- 10 -