Piscator, Erwin: A politikai színház - Korszerű színház 56-57. (Budapest, 1963)
A politikai színház történetéhez
tározta művészet, mint fogalom, ettől még egész terjedelmében érintetlen maradt. Nem gondoltak arra, hogy minden drámairőnak valami saját korára jellemzőt kell kimondania és hogy a dráma nem ültethető át magyarázat nélkül az egyik korszakból a másikba.A kritérium tehát formai és nem tartalmi. Ebben a stádiumban talán korai is lett volna az a követelmény,hogy politikai tényezőnek nevezzék ki a művészetet és a művészet eszközeit a mozgalom szolgálatába állítsák. Az idő erre még nem érett meg. Már az is eredmény volt,hogy összehoztak két társadalmilag roppant fontos tényezőt, mint a szinház és a proletariátus. Első Ízben lépnek fel a proletár rétegek a művészet fogyasztóiként. Ezúttal már nem kis csoportokban, egyénileg, hanem zárt,szervezett tömegben. A két egyesület összeolvadásáig összesen 80 000 tagot toborzott és ez - szemben az uralkodóosztály elméleteivel a "képzetlen csőcselékről" — döntően bizonyította a munkástömegek kulturális felvevőképességét. A "Freie Volksbühne" megalakulása elválaszthatatlanul összekapcsolódik azzal az irodalmi irányzattal, amely a 90-es években Németországban meghódította a színházat. Nem feladatunk itt,hogy vizsgáljuk a naturalizmus társadalmi és forradalmi elemeit, de elterjedését természetesen nem lehet egyszerűen mint valami irodalmi divatkérdést önmagából megmagyarázni, ahogy ezt polgári művészettörténészek gyakran megteszik. A naturalizmus az "Igazságot, csakis igazságot!" lobogója alatt menetelt. Mit neveztek azonban igazságnak abban a korszakban? A nép, a negyedik rend felfedezését az irodalom számára. Ellentétben a többi irodalmi korszakkal, amelyben a "nép" vagy komikus vagy szentimentálisán heroizált /"a derék ember 7
