Piscator, Erwin: A politikai színház - Korszerű színház 56-57. (Budapest, 1963)

Az eipikus szatíra

dig vesz komolyan, amig az nevetségessé válik, aki mindent annyira teljesit, hogy az már szabotázs lesz, aki mindenre igent mond, de oly mádon, hogy az megsemmisít - hülye tisztiszolga lett, aki mit sem sejtve fordítja jóra főhadnagya sorsát.

Ennek a kísérletnek a kudarca - a kísérletet egyébként az átdolgozók egészen az előadásra alkalmas színdarab elkészültéig folytatták - ismét bebizonyította, hogy a regény drámai átfésülése szindarabbá téves üt.Ebből levontuk a végkövetkeztetést: le kell mondanunk az alak "dramatizálásáról" és Svejkről szóló színdarab helyett magának a regénynek a részleteit kell színpadra vinnünk.

Ennek a tervnek egyetlen nehézség állott az útjában: a mai színpad formája.Lehetetlennek látszott, hogy a színpad régi eszközeivel birkózzunk meg az anyag epikuB folyamatával. A mozdulatlan szinpadi padozaton minduntalan jelenetekre tördelődtek a haseki események, ez pedig teljesen ellentmondott a regény jellegének. Ezt a nehézséget győzte le Piscator azzal, hogy az álló szinpadi padozatot mozgó szinpadi padozattá változtatta. Biztos fogással találta meg a regény epikus lefolyásának megfelelő színpadi eszközt: a futószalagot.

Ezzel a probléma nemcsak technikailag, hanem dramaturgiailag is megoldódott. Az átdolgozóknak nem kellett többé valamiféle, az eredeti anyagtól idegen szinpadi megoldást keresniük, hanem arra szorítkozhattak, hogy kiválogassák a regény drámailag leghatásosabb jeleneteit és azokat szinpadképessé tegyék. Az anyag csoportositása szorosan követhette Haseket, és most már csak az maradt nyitott kérdés, hogyan keltsük szinpadszerűen életre a Svejk alakja szempontjából döntő környezetet? Mint mindig a hasonló