Piscator, Erwin: A politikai színház - Korszerű színház 56-57. (Budapest, 1963)

Az eipikus szatíra

regénnyel, mint zárt egéaazel volt dolgunk, hanem óriási anekdota- és kalandgyüjteménnyel, amely ráadásul nem is zárult le. Svejk elejétől fogva kialakult személy volt, és az események folyamán semmit sem fejlődött. Sosem lépett fel cselekvőén, hanem mindig csak szenvedóen. Minden helyzetben elképzelhető volt, csak éppen abban a helyzetben nem, hogy sorsát befejezte. A regény tartalmát is az 1914-től a világháború közepéig terjedő időszak eseményeinek a fejlődése szabta meg. Minden elem tehát, amelyből Ha^ek műve állt - nem is beszélve a feldolgozás terjedelmességéről, amelynek kötetekre volt szüksége -, látszólag ellene szegült a színpadi átdolgozásnak.

Az első módszer, amelyet alkalmaztunk, a fentemlitett, régi értelemben vett dramatizálás volt. Svejket mint alakot kiemeltük a regényből és egy kiagyalt cselekménybe helyeztük. A kisérlet, ahogy előre láttuk, használhatatlan eredményt hozott. Jóllehet a legjobb szövegrészeket vettük át az eredeti műből, Svejk mégis tökéletesen elvesztette sajátos levegőjét. Elbeszéléseihez és csattanóihoz hiányzott a nekirugaszkodás. Feltétlenül szükségesnek bizonyult az anyag feldolgozásának haseki körülményessége. A drámai cselekmény folyamata ezzel szemben mindent leszűkített és lekicsinyített. Az alakra kívülről ráaggatott cselekmény, amely ráadásul szerelmi történet volt. megfosztotta a haáeki költészetet politikai-elvi jellegétől. Többé már nem a környezet volt a döntő és a környezet képviselői, hanem a vígjáték színpadi szükségszerűsége következtében a vele összehozott jelentéktelen egyes személyek. A szúrások, amelyeket Ha^ek a monarchia, a bürokrácia, a katonaság és az egyház ellen irányit, ily módon elvesztették minden erejüket. Svejkből.aki mindent ad-7* A politikai színház

101