Szekeres József (szerk.): A színész művészete ma. II. - Korszerű színház 53-54. (Budapest, 1963)
Vlagyimir Blok: Az egyéniségről
90 Azt hiszem, ezeknek az elgondolásoknak logikus felépite t te égük ellenére van egy komoly fogyatékosságuk: a színésznek a azerep kiformálásában végzett munká.ját nem tekintik önálló művészi alkotómunkának,a színészi technikát túlbecsülik,a azinészi elgondolás .jelentőségét a nullával teszik egyenlővé» Színészi elgondolás? Még ez a fogalom is régóta hiányzik a szinészmesterség oktatásának módszertanából. Sokat és hosszan beszélnek a drámairól, a rendezői elgondolásról, ami persze törvényszerű, de a szinész elgondolásáról rendszerint hallgatnak. Helyes ez? Vagy a színpadra lépő művész saját elgondolása nélkül is boldogulhat? És ha nem, akkor hogyan és miként alakul ki ez az elgondolás? Csak nem "az asztal melletti elemzőpróba" alatt jönnek létre a legkedvezőbb feltételei, hogy a darab és a szerep eszméje teljesen magával ragadja a színészt? Ez a lelkesedés azután /nem a spekulativ, hanem az emocionális, művészi lelkesedés!/ a cselekvések igazságába vetett hittel együtt elvezeti a színészt az alakhoz... Számos példát idézhetnénk, hogy a nagy színészek az eredendő képi látásmód révén hogyan alkottak remekművet. Ma viszont az esetek többségében általában művészi elgondolás nélkül játsszák a szerepeket, vagy az elgondolás csak egészen általános formában létezik, amely inkább ujeáginterju céljaira alkalmas,mint művészi alkotótevékenységhez. Az eredeti, képszerű színészi elgondoláshoz vezető utak nagyon bonyolultak és kevéssé ismertek. A különböző színészekben különböző módon alakul ki a szerep művészi eszméje; az eszme megszületéséhez lökést adhat a szinész politikai érzéke is, az életből merített ilyen vagy olyan asszociációk is, a darab művészi sajátosságai iránt való lelkesedés is és sok más tényező is. A színpadi alak elgondolása feltétlenül aktiv viszonyt fejleszt ki a szi-
