Szekeres József (szerk.): A színész művészete ma. II. - Korszerű színház 53-54. (Budapest, 1963)
Vlagyimir Magar: Keserű szemrehányások
40 Ennek ellenére nem tudok megszabadulni az aggodalom érzésétől. Azért aggódom, hogy a sok esztendei közös munkában összeforrott együttesből ki ne hunyjon a nyugtalanság szelleme, mert ennek tünetei már jelentkeznek. Kagyon keveset beszélünk az előadásokról, a színészi játékról. Félünk /más szót nem találok erre/ szemébe mondani a színésznek az igazságot, félünk, hogy megbántjuk őt és ezzel szemet hunyunk afelett, ha csökken az önmagával szembeni igényesség. A vidéki színházakban túlságosan meggyökeresedett a "premier-vadászat" - ez ma valóságos átok. Egyszer, az egyik előadáson nemcsak a szinház vezetői, hanem a színészek is észrevették, hogy a szinház egyik legtehetségesebb művésznője, aki a múltban sok szerepet tehetségesen alakított, most nagyon gyengén játszott. Ez - a korábbi előadásokban már nem egyszer hallott régi dallamok ismétlése volt. De a területi kulturális hivatal egyik munkatársa vagy a színésznő iránti tiszteletből,vagy kellő tájékozódás hiján szót kért és megdicsérte a gyengén játszó művésznőt. Bár a jelenlévők hallották a dicsérő szólamokat, mégsem szánta rá magát egyikük sem, hogy ellentmondjón a vezetőségnek, és a színészek a bemutató után szétszéledve, a folyósokon kezdtek suttogni a dologról... Amikor vitát inditunk a színészről, akire ma oly nagy feladatokat háritunk, erőteljes hangon szólnunk kell a múlt szégyenteljes maradványairól, amelyek - legnagyobb szégyenünkre - egyes színházak kulisszái mögött fészket raktak. Az intrikák, a különféle rágalmazó koholmányok gyakran a tehetségtelen emberektől indulnak el. Ezek miatt a békebontók miatt - akik beférkőztek a művészetbe és ott megszilárdították helyüket - nemcsak az alkotó légkör tűnik el a színházból, hanem kudarcot vall a munka is, és
