Szekeres József (szerk.): A színész művészete ma. II. - Korszerű színház 53-54. (Budapest, 1963)
Alekszej Popov: Életünk ügye
113 Amikor azt mondom, hogy ez bámulatra méltóan rövidlátó, komolytalan nézet, távolról sem a hivatásos színész sértett önérzete vezérel, hanem az egész szovjet színjátszás sorsáért és a színészért táplált aggodalom. Ha a népi színházak a hivatásos művészet rovására fognak fejlődni, felmagasztosulni, a hivatásos művészet rovására nyernek ösztönzést, akkor az erőtlen öntevékeny színjátszás és kontárkodás hulláma elárasztja kulturházainkát, amelyek sokmilliós nézőközönség számára dolgoznak. A sok évszázados szinházkultura, a színház hivatásos művészeinek mesterségbeli hozzáértése táptalajul szolgál a film számára is, a televízió számára is, az öntevékeny színjátszás számára is. De ha lemondanak ezekről az éltető nedvekről, akkor feltétlenül az igazi művészet vérszegény, szikkadt pótlékaivá válnak. Az öntevékeny művészet ereje a túlcsorduló életenergiában, a fiatalságban, a magával ragadó közvetlenségben, az élethez való közelségben rejlik. De nem szabad elfeledni, hogy a szovjet valóság óceánja tágasabb, mint egy gyári üzemrész és pusztán az ifjúság még nem ad vizumot az igazi művészet világának beutazásához. Annak a magával ragadó jellegnek, amivel az öntevékeny művészek önmagukat játsszák, megvan a maga korlátozottsága is. És ezt nem szabad elfeledni, nehogy a könnyed, műkedvelő színjátszás szelleme behatoljon a hivatásos színházba is. És azért sem, hogy a népi színházakban játszó szinészek ne álljanak lefegyverezve bonyolult és gazdag szellemi világu kortársunk megjelenítésének feladata előtt. A szellemi és a fizikai munka közötti határok elmosódása egyáltalán nem teszi jellegtelenné az embert, nem fosztja meg egyéni jellemvonásaitól. Nem fogom részletesen fejtegetni azt a gondolatot, milyen veszélyt jelent a mai színész számára e televízió nagyarányú fejlődése. Én személyesen még a jó színészeket 8 A színész művészete ma II
