Szekeres József (szerk.): A színész művészete ma. I. - Korszerű színház 51-52. (Budapest, 1963)

Vaszilij Orlov: A hagyomány arculata

91

Sztanyiszlavszkij nyilván pontosan megtalálta a pillanatot, amikor meg kell rázni a társulatot, amikor viszsza kell téríteni azokhoz a kiinduló, egyszerű és nagy feladatokhoz, amelyek kedvéért létrejött.

Nem azért adtam cikkemnek A hagyomány arculata elmet, mert Sztanyiszlavszkij tanításának alapjait vagy a Művész Színház művészi programját akarom kifejteni. Lehet, hogy tévedek, de az a gyanúm, hogy manapság nem sok haszon származik az elvont elméleti eszmefuttatásokból. Ahogy mondani szokás, ezek elmennek az emberek füle mellett. Ha valaki nem érzi annak szükségét, hogy valamin változtasson, hogy valamit véghezvigyen, semmiféle elméleti cikkel nem lehet erre megtanítani. De hogyan jussunk el az ember leikéhez, a léleknek ahhoz a helyéhez, ahol egymás mellett, állandó ellenségeskedésben él az alkotás és az egykedvűség, a lángolás és a kétkedés? Hogyan jussunk el hozzájuk és hozzuk felszínre az alkotást és a lángolást és fojtsuk el az átkozott egykedvűséget és a halálos kétkedést? Hogyan rázzuk meg az embert, hogyan rázzuk meg a színházat?

Nem tudom. Ehhez Sztanyiszlavszkij értett, és rendszeresen meg is tette, felhasználva hozzá minden lelkierejét.

Azért adtam ezt a cimet cikkemnek, mert megjelent egy nagy kritikai cikk a Művész Színház színészeiről A hagyomány fonákja, Poljakova cikke a Tyeatr előző számában. A cikk elég fájdalmas számunkra, de, sajnos, igaza van. Sajnos azért, mert mégiscsak jobban érzi magát az ember, amikor igazságtalan kritika ellen védekezhet, mint amikor arra kell felhasználnia a nagy előzékenységgel felajánlott szószéket, hogy elismerje a kritika jogosságát.

Minden igaz, amit Poljakova ir, ezt nekünk, színészeknek tudnunk kell magunkról. Ha ez a cikk más alapál-