Szekeres József (szerk.): A színész művészete ma. I. - Korszerű színház 51-52. (Budapest, 1963)
Vaszilij Orlov: A hagyomány arculata
90 milyen nehezen lélegzik Moszkvin. Kinoe szünet után - nincs rá szavam, hogy visszaadjam az egész hangulatot -, kinos szünet után Sztanyiszlavszkij megszólalt: "Odaadtam maguknak, a színháznak egész életemet! Én, Alekszejev kereskedő, Sztanyiszlavszkij színész beteg vagyok, maguk pedig szétrombolják mindazt, amiért éltem, szétrombolják a munkámat..." Szemmel láthatólag megnyúlt Moszkvin és Tarhanov, Rajevszkij és Szahnovszkij ábrázata. Sorban mindegyikünket elővett, és olyan szavakkal kapott le a tiz körmünkről, amelyek úgy égettek, mint az izzó vas. Szörnyű volt ! Aztán egyszerre csak elsírta magát, mint egy sértett gyerek, keservesen, fel-felcsukló zokogással, könnyei végigfolytak ráncos arcán, szeme gyámoltalanul hunyorgott, feje még mélyebben belefuródott a párnába. Hogyan is Írhatnám le fájdalmunkat, szégyenünket, keserűségünket?! Aztán az utolsó zokogási roham után Sztanyiszlavszkij elhallgatott és hosszú, szokatlanul, szörnyen hosszú szünet után, ránk sem nézve és könnyeit le sem törölve, még az előbbinél is tompább hangon ennyit szólt: "Volt szerencsém! "... Ez a jelenet örökre bennem maradt, egyike azoknak a pillanatoknak, amelyek szinészt csináltak belőlem. Amikor a Művész Színháznál nehéz a helyzet - már pedig minden szinház életében, mint az emberi életben is boldog ás keserű, feszült és könnyű időszakok váltogatják egymást -, nos, az ilyen nehéz időszakokban mindig eszembe jut, hogyan hivatott magához Sztanyiszlavszkij. Emlékszem, hogyan tértünk vissza tőle a színházba, hallgatagon, egyetlen szó nélkül. Emlékszem, micsoda társulati ülés zajlott le az alsó előcsarnokban. Hogyan szónokolt ezen az ülésen Szahnovszkij! Hogy megrázkódott akkor a szinház, hogy átérezte akkor mindenki Sztanyiszlavszkijjal történt találkozásunk megrázó hatását!