Szekeres József (szerk.): A színész művészete ma. I. - Korszerű színház 51-52. (Budapest, 1963)

J. Poljakova: A hagyomány fonákja

70

maszkja, annyira pontos sötét bőre valódiságának illúziója. Ez az etióp nagyon hitelesen mozog, hajladozik, hajtja végre a parancsokat. Csak azt nem érezni benne, amiért valójában a drámairó megirta ezt a szerepet: az engedelmes rabszolgában, Aesopus ellenlábasában, ugyanúgy él a szabadság vágya. Mint ahogy az etióp alakjában, az egész előadásban a hétköznapi részletek elfedik a darab élő gondolatát. Az "igazságocska" félrevezeti a színészeket is, a nézőket is, s mindkettőjüket valami hamis dologra tanitja, finom, Ízléses, de hamis dologra.

De igazságtalanság lenne, ha csak a Művész Színház vétkeiről beszélnénk. Az "élethüség" hulláma, amely az élet alkotó feldolgozását helyettesítette, elborította a színházak többségét, különösen a háború utáni első években, amikor a Művész Színház módszerét, élettükrözési módját az egyetlen lehetségesnek tartották a színpadon és minden szinházi szervezetnek ezt ajánlották.

A Művész Színház kultúrája terjesztésének és módszerei átvételének hasznos folyamata azonban mintegy visszájára fordult. Az alak pszichológiai igazságának és az átlényegüléshez vezető útnak a keresésével együtt a fővárosi és a vidéki színházakban elterjedt a külsődleges élethüség iránti, a mindenáron való élethüség iránti hajlam. Az öncélú "természetességet" a "rendszer" elválaszthatatlan ismertetőjelének tekintették, s ilyenkor nem vették figyelembe sem a darab stilusát, sem a szerző elképzelését.

A színészek mindent egyforma átlagos élethűen, gondosan játszottak. Nem lehetett semmibe sem belekapaszkodni, minden megfelelt látszólag az igazságnak, de nem jelent meg a művészi felfedezés érzése, a színész "csodája".

Az ilyen "élethü" alakok megteremtésében az iparos színészek.nem emelkednek iparuk szinvonala fölé, a nagy