Szekeres József (szerk.): A színész művészete ma. I. - Korszerű színház 51-52. (Budapest, 1963)
Viktor Rozov: Négy probléma a száz közül
37 De hiszen ez csak az előfeltétel, ez csak az ugródeszka, hát tessék már ugrani! "Ej - mintha ezt mondanák a színészek -, ezt nem tudjuk megcsinálni..." Akkor, kérdem én, mit tudnak? Mit tanultak? Ha nincs alkotó aktus, akkor nincs szükség a szinész jelenlétére a szinpadon. Nem akarok túlozni és nem mondom, hogy a szinpadon minden szereplőnek, beleértve a tömegjelenetek szereplőit is, alkotnia kell. Legyünk józanok, és ismerjük be, hogy az intelligens, lelkiismeretes iparosokra is szükség van a szinpadon. Az előadás azonban nem lehet élő, hogyha legalább a legfontosabb szerepek alakitóinak csoportja nem képes alkotni a szinpadon. Időnként az az érzésem, hogy a színházi iskolák ezzel nem sokat törődnek. A színészet ábécéjére tanítanak és kész. De az ábécé arra való, hogy Írjanak vele valamit. Az a legfontosabb, hogy mit ir a képzett szinész. A szinész színpadi alkotása roppant magával ragadó jelenség. Mint a villanyáram, úgy fut végig a partneren és a karzat legutolsó soráig eljut. Vakitó fénnyel világítja be az egész látványosságot. A nézőtéren ülő közönség megdöbben. Nézi a színészt és arra gondol: "Hát igen, ezt én sosem tudnám megcsinálni! Bravó! Bravó!" Amikor azonban a szinpadon "a rendszer szerint" unott játszadozás folyik, a néző alighanem joggal gondolja: "Na, ezt én is meg tudom csinálni! Tulajdonképpen miért kapják a pénzt a színészek?" Azzal egyet kell érteni, hogy csak kevés embernek adatott meg az alkotás képessége-Itt egyben azt is megjegyzem, hogy a rendszer szerint képzett szinész a rendezővel együtt rendszerint elég értelmesen, okosan tudja elhelyezni a szerep un. "mérföldköveit". De hiszen éppen ez a baj, hogy ezek a mérföldkövek ott neredeznek a szemünk előtt és a csak icitpicit gyakorlott néző is már előre látja, tudja, mit fog 3* A szinész művészete ma I.
