Szekeres József (szerk.): A színész művészete ma. I. - Korszerű színház 51-52. (Budapest, 1963)

Viktor Rozov: Négy probléma a száz közül

35

Ebben áll a szinészi hivatás nehézsége, varázsa és megismételhetetlensége is.

Az, iró bezárkózik a dolgozószobájába, a festő a műtermébe. Mit szólnának ezek, ha észrevennék, hogy ezres néptömeg bánul át a válluk fölött? Csak a színész áll e tömeg itélőszéke elé az alkotás legtitkosabb pillanataiban. És nincs joga hozzá, hogy ilyenkor becsapja a nézőt és az iparból adjon neki órát alkotás helyett.

Ezek szerint ha kiindulópontul ezt az előfeltételt veszem, mármint hogy a szinészi játék folyamatában jelen van az alkotás momentuma, akkor mindenekelőtt ezt i3 fogom megkövetelni tőle.

Nem nagyon van Ínyemre, hogy otthoni meghatározásokkal éljek. És már várom is a természetes, tiltakozó kérdést: ha nem tudja, hogy mi az alkotás, akkor hogyan akarja meghatározni?

Nem is határozom meg, legalábbis nem szándékozom tudományosan meghatározni. De az a szándékon, hogy felismerjem a színpadon, ha ott is van, mert az emberben évszázadok során kialakult az a készség, hogy felismerje az alkotást, örüljön neki, alávesse magát erejének.

Nem tartok igényt itt semmiféle ujitás hírnevére. Éppen ellenkezőleg, régimódi, özcnviz előtti embernek látszhatom, mert nehezen tudom visszatartani magam olyan szörnyű műszavaktól, mint ihlet, megvilágosodás, "isteni szikra".

De mégis csak Sztanyiszlavszkijra hivatkozva szeretném megerősíteni álláspontomat. Szinte élete legvégén rendkívül fontos önvallomást tett: "Állitom, hogy a közvetlen intuitiv átélés, amelyet tudat alatt maga a természet irányit, a legértékesebb és nem lehet hozzája hasonlítani semmiféle más alkotást". És tovább: "Többre becsülöm a gyenge, de igazán szerves alkotást a finomabb, ki-