Kerr, Walter: Színház Amerikában - Korszerű színház 47-48. (Budapest, 1963)

I. Gondolatok színházról, drámáról

énekesek valósággal szerelmesen hisznek benne. A Tosca örök, varázslatosan vonzó gyermekek zenévé vált játéka volt.

Hazaérve kötelességszerüen (vagy nevezzék, ahogy akarják) ellátogattam az Off-Broadvayre. Megtekintettem az Hz, kérem, burleszk volt cimti produkciót, amelynek premierjét tavasszal elmulasztottam. És itt ismét váratlan élményre leltem.

Záporoztak a szándékosan avas izU bemondások, pukkantak a szódásüvegek, a komikusok csikófrizurát viseltek, hogy homlokuk még alacsonyabbnak l&ssék, és valóságos izomemberek kápráztattak el mutatványaikkal; ás mind eközben vajon mi villanyozta fel a közönséget a legspontánabbul? Soha ki nem találnák.

Egy Conny Ryan nevű klasszikus stilusu énekes - klasszikusnak nevezem érdes, szinte csikorgó, rendkívül gyors és szenvtelen előadásmódját - egy lazán összefárcelt, pattogó viccsorozatból közvetlenül csapott át, fémes, bádogsip-szerü, tompa hangon a régi slágerbe: "Ha a vörös, a vörös Bobby arra megy, Azt mondják, itt jön már a vörös, vörösbegy..."

Conny Ryan az állandó tempóra állított gépzongora tiszta, mélyen kongó makacsságával ás tántoríthatatlan ritmusával énekel és a termet ismét betöltötte a régi dal, amely a harmadrangú vaudeville-ek napjaiban az egész országot meghódította. És a nézők egész estén át egyetlen számot ujráztak meg: Ryan nazális, kedélyes, non-stop éneke volt az, amivel nem tudtak betelni.

Laza összefüggések

Elárulnak-e valamit ezek a különféle, alig-alig összefüggő hangok a színház lényegéről, és ha igen, mi lenne az? Újra és újra és a legváltozatosabb helyeken egy valami döbbent meg: hogy a legtöbb jó színházi előadás és a legtöbb igazi színházi élmény mélyén nagy adag ártatlanság bujkál.

28