Kopecký, Jan: Befejezetlen harcok. II. A színház a szocialista forradalomban - Korszerű színház 45-46. (Budapest, 1963)

I. Előszó - II. Szövetségesek és ellenségek

/Phaedra/: Keserves szégyene a csúfos megvetésnek:

Csak enyhe kezdete ennek a szenvedésnek!

Hát szeretik egymást! Hogy csalták meg szemem? Hogyan találkoztak? Mióta? Mely helyen?

Te tudtad. S engedted port hinteni szemembe? Titkos szerelmükről nem szóltál még nekem se? Látták őket sokszor egymást keresni fel?

Beszélni egymással? Vagy erdőn bújtak el?

De hisz’ lehettek ők egymással, ha kivánták: Kedvelte az ég is érzelmük tisztaságát.

Hekik az nem volt bűn, hogy szivük követik, Minden nap fényesen, vidáman kelt nekik.

De én, a természet förtelmes söpredéke,

Bújtam a nap elől, rettegtetett a fénye.

Nem hívtam más istent, a halálét csupán;

Vártam, az örök éj mikor borul reám.

Étkem keserűség, italom volt siralmam S vizsga szemtől menten még búmban sem maradtam; Hogy eleget sirjak, nem is tehettem azt:

Csak félve élveztem e szomorú vigaszt.

Mig mardosó búmban derült arcot mutattam,

A könnyeimtől is meg voltam fosztva gyakran. Mások boldogságát szégyenemre ne lássam:

Enone, te segitsd féltékeny bosszúvágyam!

Vesszen Aricia! Férjemre támadok,

Hogy üldözze megint e gyűlölt fajzatot!

Csekély büntetéssel most meg ne elégedjék,

Hiszen bátyáinál huguk veszélyesebb még!

De féltékeny búmat rossz helyt panaszolom - Elvette eszemet végképp a fájdalom? Féltékenységemért Thészeusz szánna éppen?

A férjem él s engem - még őrjit szenvedélyem? És kiért? Ó, ki az, kit birni akarok?

Magam minden szaván magam megborzadok!

Bűneim mértéke már csakugyan betellett:

Számból csalárdságot s vérfertőzést lehellek, Hogy gyilkoló kezem tölthesse bosszúját,

Ártatlan vérben is fürösztené magát!

Én, gaz! S én élek még? Még merek állni szemben A szentséges Nappal, kitől én is eredtem? ősöm Jupiter is, istenek istene,

A menny, a mindenség őseimmel tele...

Hová rejtőzzem hát? Futnék az alvilágba:

Ott ül atyám, Minosz, a holtak bölcs birája; Kezében tartja ott a tettek mérlegét, ítéli odalenn a lelkek seregét,

Ah, mint reszketni kezd a döbbenettől árnya, Ha egyszer megjelen szine előtt leánya És néki kénytelen oly bűnöket bevall,

Minőkről még talán a mély pokol se hall!

Mit is mondhatsz te majd, atyám, annak a rémnek? Már látom... kezedből kihull a szörnyű mérleg:- 51 -