Kopecký, Jan: Befejezetlen harcok. II. A színház a szocialista forradalomban - Korszerű színház 45-46. (Budapest, 1963)
I. Előszó - II. Szövetségesek és ellenségek
vihar süvít a díszletek mögül, színpadi zene őrjöng, jajgat, vinnyog... a modern technika ilyen esetekben rendszerint háromszáz százalékra teljesiti a normát. Ugyanakkor a színészt alig lehet hallani, holott kiabál; és nem lehet látni - csak időnként, a másodperc töredékére bukkan elő az arca a sötétből a villámok fényében... Elképzelem ezt a jelenetet Shakespeare idejében: világos nap van, ki tudja, vajon éppen akkor nem sütött-e a nap. A színpadon "kietlen sikság" - akkor nem volt szükség diszlettervezőre, hogy "felépítse" a világot. A pódiumon két szinész játszik. A nézők három oldalról és felülről "belenéznek a munkájukba", sőt a színpadon, ahol játszanak, ott is ülnek nemesi pártfogók. Minden összefog az említett két szinész ellen. Semmi és senki nem segit nekik. A színpadon csak az él, amit ők maguk valósítanak meg saját játékukkal. és megteremtik, ők ketten, senki más, a pusztító éjszakai vihart - az egyiket, amely a természetben dühöng, a másikat, amely az emberben őrjöng. A nézők megdermednek a szörnyű csöndben - egyszerre sötét van, az elemek elszabadultak, az ember a bánattól megőrült és belemerül az éjszakába. .. Hol az a drámairó, aki valaha nagyobb hatalmat bízott a színészre? Mi az, ami e művészet számára megközelíthetetlen? Semmi. Egy feltétel van: legyen a szinész tehetsége képes erre a feladatra. A drámaírói géniusz színészi géniuszokat óhajt. Soha senki nem hitt jobban a színészben, és nem bizott rá többet! De senki sem kívánt tőlük többet - még technikai értelemben sem: Cornwall: Azt nem látod meg. Tartsátok, fiuk, A széket. Lábamat szemeidre szegzem. A széket! hadd rúgjam ki a szemét. /Glostert letartják székében, mig Cornwall kiüti szemét és lábát ráteszi./ Gloster: Ki hosszú életet vár, jöjjön és Segítsen! ó, vadság! Ó, istenek!
