Kopecký, Jan: Befejezetlen harcok. II. A színház a szocialista forradalomban - Korszerű színház 45-46. (Budapest, 1963)
I. Előszó - II. Szövetségesek és ellenségek
Lear: Fújj, szél, szaladj meg, fújj, dühöngj! Vihar, Felhő, omoljatok le, mig a tornyot S a szélvitorlát elsüllyesztitek! Ti gondolatnál gyorsabb kéntüzek, Kengyelfutói a tölgyhasogató Mennykőnek, hamvasszátok el Ez ősz fejet! Világot rengető Villám, döngesd laposra e kemény, Kerek világot ! Rombold el a Természet műhelyét s egyszerre fojts meg Minden csirát, miből a háládatlan Ember keletkezik! Bolond: ó, komám, az udvari szentelt viz többet ér száraz házban, mint ez az esőviz házon kivül. Jó komám, eredj, s kérd leányaid áldását. Itt olyan éj van, mely nem könyörül sem bölcs embereken, sem a bolondon. Lear: Bőgj, ahogy birsz, hullj, zápor; tűz, okádj! Tűz, zápor, villám, szél nem lányaim. Titeket én nem vádollak, elemek, Kegyetlenséggel. Én nektek soha Nem adtam országot, nem hittalak Le anyaimnak, nem tartoztok szót fogadni. Teljék be hát borzasztó kedvetek. Itt állok, rabszolgátokul, szegény, Kór, gyenge, megvetett öreg. És mégis szolgalelkü udvaroncnak Kell, hogy nevezzelek, kik elfajult Két lányaimmal frigyesülve, ádáz Hadat viseltek egy fej ellen, amely Agg és fehér, mint ez. - Ó, ez gyalázat! Igaza van Shakespeare számos francia kritikusának: ez a szöveg túlzott, nem választékos, irodalmilag nem kellően megformált. Igaza van Tolsztojnak is: barbár, a maga túlzásaival szinte nevetséges, durva és csiszolatlem, inkább nyersanyag, mint mü. De ülünk a nézőtéren, figyeljük a negyedfélszázéves régi darabot - és időnként eláll a lélegzetünk, mert csodának vagyunk tanúi: a színpadon, a színész művészete által világ született! És az újkori szinpad minden lehetőt elkövet, hogy a színésznek e feladatot alaposan megnehezítse: a sötétséget mesterséges villámok szelik át keresztül-kasul, mennydörög, csobog a színházi eső és- 45 -
