Craig, Gordon: Hitvallás a színházról - Korszerű színház 42. (Budapest, 1962)

Kulcs az életemhez

I

De aaig még mindig szinész voltam /színész, értik? Valaki, akinek éppen ez a hivatása - egészen más jellegű hivatás, mint az iró, a festS vagy az épitész hivatása/, nem tehettem mást, mint hogy ragaszkodtam foglalkozásunk jó-rossz szokásaihoz; nem méltattam figyelemre az irodalmat és az Írókat, a festészetet és a festőket, az építészetet és az építészeket, a szépmüvészeteket és a művészeket, mert ezek, igy tanította az én hitvallásom, csak szolgálói a színháznak és legmagasabb művészetének - ami persze szerencsétlen hazugság... és egyben nagyon veszélyes hazugság is.

Az irodalom nem szolgáló, hanem az iró lelkének lakója - úgy jön létre, ahogy a pulzus ver - valamiféle ritmuson át - és közel áll a varázslathoz. Ugyanigy a festészet is: és a szépmüvészetek mind.

És ezek a közönséges igazságok /hál’istennek/ csak nagyon, nagyon fokozatosan tisztázódtak számomra. A mi régimódi szint izünk jól tette /és jól teszi/, hogy elhomályosítja az igazságot,. amely, ha a benne munkálkodók ismernék, alkalmatlanná tenné őket kötelességeik elvégzésére. És ahogy lassan észrevettem, hogy valami hiányzik belőlünk, ami igazán megvolt azokban az emberekben, akik a szépmüvészeteket gyakorolták, fokozatosan alkalmatlanná váltam kötelességem teljesítésére. Kivesztettem a hitemet /helyes vagy helytelen/ régi vallásomban - a színészet Művészetében. És igy egy napon elfelejtettem egy sort, amelyet a színpadon el kellett volna mondanom - katasztrófa! Később képtelen voltam megtanulni három-négy hét alatt egy nem is túl hosszú szerepet, amelynek az eljátszásáért egészen jól megfizettek és amely a próbák során egészen könnyen ment; de a próba után elillant - kiment a fejemből és nem emlékeztem egyetlen szóra sem.

Ezzel valóban meghalt bennem a szinész. Meg sem próbálom leirni, hogy szenvedtem, mert akkoriban későbbre halasztottam a szenvedést, hogy el ne veszítsem a fejemet. A közönyhöz for-31