Craig, Gordon: Hitvallás a színházról - Korszerű színház 42. (Budapest, 1962)

A színház művészetéről

nyugaté egyaránt, a mozdulatból fejlődött ki /ha fejlődése csenevész is/, az emberi alak mozgásából. Tudunk róla, mert fel van jegyezve; és mielőtt az emberi lény magára vette volna azt a súlyos felelősséget, hogy saját személyét használja fel a szépség eszközéül, volt egy más és bölcsebb faj, amely más eszközöket használt.

 legrégebbi napokban a táncos pap vagy papnő volt, korántsem valami komor jelenség; de túl hamar fajult el az akrobatánál alig többé és végUl a balett-táncos raegkülönböztetettségéig jutott el. Társult a mlnstrellel*' ás megjelent a színész. Kern vallom azt,hogy a tánc újjászületésével együtt jár a Színház ősi művészetének újjászületése, mert nem hiszem, hogy a táncos tökéletes eszköz mindama dolgok kifejezésére, amelyek a mozgásban a legtökéletesebbek. Az eszményi férfi és női táncos teste erejével vagy bájával sok mindent ki tud fejezni az emberi természet erejéből és bájából, de mindent nem tud kifejezni, sőt az egésznek még ezredrészét sem. Kert a táncosra és mindazokra, akik a saját testüket használják eszközül, ugyanaz az igazság érvényes. Az emberi test, sajnos! megtagadja, hogy eszközzé váljék, még a benne lakozó értelem számára is.

Szerintem mindig jobban illik az emberhez, ha olyan eszközt talál fel, amely személyén kivül áll és ezen az eszközön keresztül tolmácsolja üzenetét. Jobban csodálom az orgonát, a lantot és a fuvolát, mint a hangszerként használt emberi hangot. Erőteljesebb csodálat és egyetértés fog el, ha egy repülés céljaira szolgáló gépet látok, mintha egy ember aggat magára madárszárnyakat. Mert az ember a saját személyén kerészminstrelek vagy ménestrelek a középkori francia színjátszás jellegzetes alakjai voltak, akik valamilyen hangszeren maguk kisérték gyakran saját szerzeményű énekeiket vagy krónikáikat. Vagy helységről helységre vándoroltak, vagy, a magyar lantosokhoz hasonlóan, egyegy főur udvartartásához tartoztak, és megénekelték patrónusuk tetteit.

100