Tairov, Alekszandr: Színház béklyók nélkül. Egy rendező feljegyzései - Korszerű színház 41. (Budapest, 1962)

A színpadi atmoszféra

foszlik, megremeg éa - a cselekménynek megfelelően - dinamikusan átalakul, hogy a színész mesterségbeli tudását a maga lángoló, meztelen szépségében felemelje és kiteljesitae.

Képzeljük el a színpadon a színészt - a hőst, aki hatalmas zendülésben tört ki isten ellen. Elhagyja a földet, hogy félelem nélkül az istenség arcéba nézzen és extatikus kihivássál forduljon ellene.

Színpadi építmények hegyén igyekszik feltartóztathatatlanul mind feljebb és feljebb.

Már elérte a legmagasabb csúcsot, még egy merész lendület - és ott a cél.

Ez a lendület azonban olyan roppant emberfeletti mozdulatot követel, hogy még a legtökéletesebb mester-szinész sem képes megvalósítani.

És most képzeljük el, hogy éppen ebben a pillanatban, - a végső, a színész minden erejének utolsó határait súroló mozdulattal egyidejűleg - az egész színpadi atmoszféra megéled, zengően megezerszerezi a színész mozdulatát és szerves egységbe olvad vele.Már nem is ember áll előttünk, hanem egy hatalmas, földből kinőtt óriás, aki a dinamikus szinpadi fordulat következtében megváltozott szinpadtérrel összeolvadt monolitként áll ott, akiről elhisszük, hogy félelem nélkül áll a világ urának vagy a sorsnak perzselő szeme előtt.

Az első lépéseket azon az utón, amely a szinpadi atmoszféra dinamikus fordulatai problémájának megoldásához vezet,a Salome betanulásánál tettem,

Amikor a mozgásba lendült cselekmény melódiájába hirtelen, mint valami fenyegető intelem, mint az elkerülhetetlen pusztulás első kiáltása, beleharsan Jochanán extatikus jóslatainak érces dübörgése, összhangban a jóslatok • eleven ritmusával, kitárul a nézők előtt a fekete-ezüaf függöny és eléjük tárja a végzetes ciszternát, mint ahogy- 82 -