Tairov, Alekszandr: Színház béklyók nélkül. Egy rendező feljegyzései - Korszerű színház 41. (Budapest, 1962)

A színpadi atmoszféra

vető lényegének; de a színpadi atmoszféra megformálásához szükséges egyik fontos mozzanatot még eldöntetlenül hagytuk.

Akinek valaha is alkalma nyilott, hogy részt vegyen egy úgynevezett diszletpróbán, vagy aki megfigyelte, hogyan bontották le a diszletmunkások valamely előadás után a szuffiták gyenge fényénél a színpadot, azt sajátos érzés fogja el, ugyanaz az érzés, amely bennünket is - ilyen pillanatokban - akaratlanul és elhárithatatlanul megragad.

Ülünk a sötét, üres nézőtéren és nézzük a színpadot. Az egyik előttünk függő háttér hirtelen a földre zuhan és a levegőben lengő kötelek jelennek meg. A kötelek furcsa fénysugarakkal keverednek a leeresztett háttér mögött és az állványok kísérteties csontvázaiból, meg a felforditott, már értelmetlenné vált díszletekből fantasztikus hajók és árbócok születnek; szűzies őserdők omlanak össze és végtelen összekuszáltságban csalogatóan húzódnak el bizonytalan ób titokzatos folyosók.

A munka tovább folyik.

Különböző helyeken suhogó vásznak és szövetek lebbennek fel vagy úsznak el a némaságba és sötétségbe; szeszélyes mozgásuk mindig uj és uj látomásokat kelt és a szemlélőt mágikus erővel a fantázia orgiájára csábítják.

"Ó, ez a színház!" kiált fel a szemlélő és vidám izgalomba hozza a különben mindig oly nyugodt és mozdulatlan színpadi atmoszféra váratlan dinamikus kitörése.

Ezek a szinház láthatatlan szellemei, amelyek a halott és egykedvű diszletdarabokat a cselekvés őskori varázsával keltik életre.

Ilyenkor az ember egy uj, csodálatos színdarabról kezd álmodozni, amelyben a szinház dinamikus őseleme nemcsak a színészeket, hanem egész környezetüket is részeg forgatagba ragadja, úgy hogy az alkotó emóciók legmagasabb fokának pillanatában, a színpadi akcióban megnyilvánuló kitöréssel egyidejűleg, az egész színpadi atmoszféra szét- 81 -