Tairov, Alekszandr: Színház béklyók nélkül. Egy rendező feljegyzései - Korszerű színház 41. (Budapest, 1962)

A színpadi atmoszféra

azoknak a sikoknak a számára tartjuk fenn, amelyeken az apollói, a Thamyrasz alakjában megtestesült ritmusnak kell megjelennie, az oldalszinpadokat viszont olyan formákkal töltjük meg, amelyek a azinpadközép ritmikus alaprajza köré csoportosítva, a Dionüszosz-kultúszra jellemző, sokrétű, ingadozó, vibráló ritmust adják.

így találkozott össze már a színpad felépítésében a két kultusz, amelyek harca e tragédia lényege.

A szinpad megformálásának vagy helyesebben a szinpadi padozat megformálásának tehát az adott rendezés megtervezett ritmikai törekvésein, kell alapulnia.

Ha megtörjük a szinpadi padozatot és különböző magasságú felületekkel dolgozunk, egyszersmind a vízszintes szerkezet szférájából a függó'leges szerkezet szférájába jutunk. Eközben gyakran szükségessé válhat, hogy ne csak a színész mozgása alapjául szolgáló függőleges térelosztást valósítsuk meg, hanem azokat is, amelyek önálló - a mi szempontunkból jelentős - szerepet játszanak.

Mi ezeknek a konstrukcióknak az elve?

A függőleges szerkezeteknek főképp a mérték kérdésében van feladatuk: a színészi alakoknak - az adott rendezés törekvéseinek megfelelően - meghatározott mértéket kell kölcsönözniük, a nézőnél elérendő hatást ilymódon is segiteniük.

Tegyük fel, hogy egy olyan misztériumot kell megrendeznünk, amelyben a színésznek mintegy a világmindenség káoszában el kellene enyésznie, mint egy kicsiny atomnak, mint egy porszemecskének a roppant világűrben. Ehhez olyan nagyszabású függőleges emelvényrendszert kell teremtenünk, hogy a színész alakja ahhoz mérten jelentéktelennek, elenyészőnek tűnjék.

Ha viszont az a feladatunk, hogy például egy ugyanezen a színhelyen játszódó bohózatban a színészi alak nagyságát és erejét viliódzó mozgásában mutassuk meg, és azzal jellemezzük, hogy a körülötte keringő összes bolygó74