Tairov, Alekszandr: Színház béklyók nélkül. Egy rendező feljegyzései - Korszerű színház 41. (Budapest, 1962)

A rendező

amelyeket korunk legjelentő - sebb rendezői müveinek, belesodorták őket abba a helyzetbe, hogy valójában akár akarták, akár nem, a színész elnyomására kényszerültek.

Már több Ízben utaltam rá, hogy a mai színház a naturalizmus és a stilizálás utjain fejlődött.

Mind az első, mind pedig a második irányzat rendezőit ez a tény a dolgok belső természeténél fogva, megfosztotta attól a lehetőségtől, hogy a színészi alkotásnak szabad folyást engedjenek.

A naturalista szinház, mint ismeretes, az élethilség elvét hirdeti: a szinház a nézőben a való élet és ne a színházi előadás illúzióját keltse.

Ettől az elvtől vezérelve, a rendező a színésztől azt követeli, hogy a nézőben X ur vagy Y kisasszony vagy általában egy, az életből kiragadott ember benyomását keltse. És miközben erre törekszik, arra kényszerül, hogy fékezze a szinészt és alkotását színtelenné tegye. Hogy a valóság illúzióját szét ne rombolja, korlátoznia kell a színész mozdulatait, le kell tompítania hangját, aritmikussá kell változtatnia beszédét stb., vagyis meg kell fosztania a szinészt a lehetőségtől, hogy kifejezési eszközeit, színészi anyagát használhassa, pedig csakis ezek segítségével képes művészit alkotni. Mihelyt ugyanis a színész játszatja saját színészi anyagát, első szabad mozdulata, beszédének első szabad hangja egyszerre szétrombolja az oly nagy műgonddal kiagyalt élethüséget és a néző egész illúziója a semmibe foszlik.

Ez az oka, hogy a naturalista színház rendezőjének, bármennyire tehetséges és rutinos is, elkerülhetetlenül az igazi színészi alkotás elnyomásához kell eljutnia. A baj tehát ez esetben elháríthatatlan, könyörtelen logikai következetességgel Jelentke- 58