Nyemirovics Dancsenko, Vlagyimir: Az igazság színháza - Korszerű színház 38-39. (Budapest, 1962)
Beszélgetések az ifjúsággal
pesek magukkal ragadni a közönséget. Némelyik színésznek csak el kell mosolyodnia a színpadon és a közönség máris hahotázik. Ez attól van, hogy az illetőnek komikus tehetsége van és azok az idegei hatnak a közönségre, amelyek a nevetést váltják ki. Általában minden emberben megvan az emberi természet minden vonása - ez régi igazság. Bármelyikünk megtalálhatja magában a hőst és a gyávát, a csirkefogót és a tisztességes embert, a ravaszt és a hiszékenyt, az okost és az ostobát, a szeretni vágyót és a hideget. Mindezeket a vonásokat magunkban hordjuk. Egyik embernek azonban olyan a fiziológiai alkata, hogy éppen ezek a vonásai, ezek az idegei a fejlettebbek, mások viszont szinte elkorcsosultak. Egyéniségét azok a vonásai jellemzik, amelyek fejlettebbek. Ha lélektanilag elemezzük, kiderül, hogy a színész a maga elé tűzött feladatoktól függően azokhoz az idegeihez irányitja a gondolatot, amelyekre szüksége van. Méghozzá olyan hirtelen, hogy észre sem lehet venni. És ha valóban színpadi tehetség, ezek az idegei rezgésbe jönnek és gyorsan magukkal ragadják a közönséget. En erre a "fertőzés" szót használom, mert minden tehetségnek - az Íróinak és a színészinek is - abban rejlik a természete, hogy képes megfertőzni más embereket a maga /egyelőre nevezzük igy/ "élményeivel". Ezt nevezzük a színpadi vagy nem szinpadi "adottságokon" túlmenő tehetségnek. Könnyen elképzelhető, hogy ez a színész nemcsak mélyen gondolkodik, hanem mélyen érez is. Jól, őszintén játszhat és mégis hideg lesz. És jön egy másik, sokkal sekélyesebben érző és gondolkodó színész, akiben azonban van valami, ami lehetővé teszi számára, hogy gondolatait azokhoz az idegeihez irányítsa, amelyek mozgásba jőve fertőzővé válnak és igen gyorsan megmozgatják a közönséget.- 56 -
