Nyemirovics Dancsenko, Vlagyimir: Az igazság színháza - Korszerű színház 38-39. (Budapest, 1962)

Feljegyzések a színészi alkotásról

És ha már a múltnál tartunk vagy az un. klasszikusoknál, nemcsak hogy nem tudok, de nem is akarok megszabadulni művészi gondolkodásomnak ettől az alapvető, kiinduló nézőpontjától. A mi hol túl hiszékeny, hol nem eléggé meggondolt , hol pedig sarlatánkodó színházi embereink pedig valahogy túlságosan is könnyedén lemondanak erről a fenséges, mély, komor és egyben költői, pátosszal teli egyszerűségről.

A drámairó színházművészetében a legnagyszerűbb részekkel vagy rétegekkel vagy masszívumokkal együtt /kész vagyok megkeresni a legnagyobb és a legméltóbb kifejezéseket annak a drámairól tehetségnek a meghatározására, amely behatol az emberi lélek pszichológiájába, jellegzetességeibe, a szenvedélyek összecsapásaiba - mindabba, ami nemcsak a színházi előadást, hanem az emberek életét is alkotja/ mindegyik drámairó alkotásaira rányomta bélyegét korának színházi Ízlése, olyan teátrálitás bélyege van rajta, amely az évszázadok múlásával elavult. Mindegy, ki volt azs Áiszkhülosz vagy Lope de Vega vagy Shakespeare vagy Schiller, áiszkhülosznak húszezer nézőre szánt színháza volt, a színészek szócsőbe beszéltek és a szinpad körülményei ilyenek és ilyenek voltak. Ennél fogva drámálnása is ilyen és ilyen színházi formák irányában fejlődött, azzal együtt, hogy a költő megdöbbentően mélyen tudott behatolni az emberi lelkekbe és jellemekbe. Ugyanez az eset háromszáz évvel ezelőtt Shakespeare-nél.

Azzal együtt, hogy a drámairásban máig is felülmúlhatatlanok a szép és a költői szempontjából, s egyben abból a szempontból is, hogy milyen egyszerűen tárták fel pszichológiailag az emberi szenvedélyeket, átöröklődött a színházi forma is, amely a mi művészetünk szempontjából nemcsak elavult, hanem, mint később elmondom, kifejezetten ellenséges.

Nálunk, a mi hajlandóságunk mellett, hogy kanonizáljunk minden tekintélyt és feltétel nélkül meghajoljunk- á5 -