Nyemirovics Dancsenko, Vlagyimir: Az igazság színháza - Korszerű színház 38-39. (Budapest, 1962)

Feljegyzések a színészi alkotásról

Nos, Livanov a jellegzetességgel kezdi. És amikor

megállapítják az előadás magját - a vágyat a jobb élet után -, nyilván egy ideig zavarban van. Nos, ez a fcrakéler, aki Lermontóvnak képzeli magát, sőt azt hiszi, hogy hasonlit Lermontovra, egy alak, akit a szinész lelke legmélyén titokban kigunyol - s ezért piszének rajzolja, igy aztán azonnal célba talál a szerző állásfoglalását illetően.

Egy ideig a darabban szereplő szinész-térsai a jelek szerint úgy vélték, hogy Livanov súlyo3 hibába esik, hogy Szoljonijt csakugyan holmi Pecsorlnnak akarja játszani /amig Livanov nem maszkírozta magát piszének/. Lehet, hogy igy is volt, de a tehetséges szinész igen hamar rájött, hogy a szerző negatívan értékeli és kigúnyolja Szoljonijt, de közben nem csinál belőle bohózati figurát, sőt alakját olyan súlyos, tragikus epizóddal köti egybe, mint Tuzenbah párbaja és halála. Hiszen Szoljonij végül is megöli Tuzenbahot, akivel a szerző szemmelláthatólag rokonszenvez, megöli Irina fiatal férjét, már pedig Irinát a szerző kimondottan szereti. Ez a pisze tiszt, aki Lenaontovnak képzeli magát, sületlen verseket farag, ugyanakkor azonban semmibe veszi a veszélyt, a halált, és van még egy igen megindító vonása: eszeveszetten szereti Irinát.

Amikor a szinész megfelelően eligazodott mindezekben az elemekben és nemcsak eszével ismerte fel, hanem élményeivel is megragadta, rájött, hogy Szoljonij jellemének egész bonyolultságát könnyen igazolhatjuk a darab már felismert magjával, a jobb élet utáni vággyal. Mint tudjuk, az alakítás nemcsak ragyogó, hanem mély is volt. Az alak, amelyik a Művész Szinház előző betanulásában kevéssé érthető volt és a harmadik vonalban maradt, erős, sőt félelmetes figurává nőtt. Irina azt mondja: "Nem szeretem a maga Szoljoniját és félek tőle".

Az az eset történt meg, amikor a szinész nemcsak belé tudott helyezkedni a szerző látomásába, hanem a szerző- 34 -