Szántó Judit, Sz. (szerk.): India színházművészete - Korszerű színház 37. (Budapest, 1962)
Bevezető
masegységre vagy az ibeeni szerkezetre alapuló drámatipusokat soha nem is ismerte és helyettük elképzelhetetlenül gazdag változatosságban termelt ki egyéb drámai formákat és egész sereg izgalmasabbnál izgalmasabb szinpadtipust, igy a körazinpadot és különféle változatait. Ami pedig a műfaji gazdagodásra irányuló kísérleteinket illeti, például a táncnak és a zenének a drámába való újszerű és szerves bekapcsolását, itt is mindenképpen elgondolkodtató összehasonlítási alapot, sőt, esetleg megtermékenyítő hatású példát találhatunk ebben a szinpompás színházi birodalomban, amelyben e kiadvány segítségével talán könnyebben tudunk majd eligazodni. Végül hadd mutassunk rá még valamire. Századunk legkiválóbb haladó színházi emberei - köztük Sztanyiszlavszkij, Romain Rolland, Jacques Copeau és még sokan mások - szólották nosztalgikusan a görög vagy a középkori színházról , ahol színpad és nézőtér testvéri közösségbe forrt a színjáték és a színjáték ébresztette eszmék egységes áhítatában, ahol a színházi előadás népi ünnepet jelentett, nem pedig zártkörű élményt a szűk szellemi elit vagy épp a dekadens Ínyencek számára. Napjaink haladó színházművészeit, Ohlopkovtól Jean Vilarig a közösségi, népi szinház nagy eszméje élteti, és ez az, ami sok különbözőségen vagy egyelőre csak potenciális egymásra találási lehetőségen túl az indiai színházzal bennünket közvetlenül is összeköt. Balvant Gargi könyve nagyszerűen illusztrálja, mit ért a bombayi vita egyik felszólalója a vidéki színjátszás "vallási" jellegén, amelynek kiterjesztését a városok szempontjából is kívánatosnak tartaná. A közös, változatosságában is egységes szellemű népi kultúra felvirágzásáról vám itt szó, amely ezernyi formai-stílusbeli és műfaji variáción túl a színházi előadást kivételes ünnepi eseménnyé formálja és visszaadva a színháznak a maga ősi lényegét és csodáját, mindenek előtt a közösségi életnek a maga nemében páratlan megnyilvánulásává teszi. Ez- 5 -i
