Szántó Judit, Sz. (szerk.): India színházművészete - Korszerű színház 37. (Budapest, 1962)

I. Balvant Gargi: Színház és tánc Indiában

októberben és decemberben ünnepllk. E különleges alkalommal az egész völgy visszhangzik a dobok és szarufurulyák hangjától.

A táncosnő jelmeze a táj mintáit és színeit tükrözi. Bő, merev szoknyát visel, amelyen kerek tükördarabkák csillognak. Haját magas, becsavart koronába fésüli, fehér virágfüzérekkel. Pejét csillogó tüllfátyol fedi. Orcáira és homlokára fehér kenőcsből pontokat fest, arca csillámportól tündőklik.

A manipnrl törékeny nőiességéről ismeretes és lassú, elhaló ritmus jellemzi. A táncosnő hátrahuzott csípőkkel és oldalt hajtott fejjel forog és lendül. Bájos mozdulatai halk suttogáshoz hasonlók. Szemben a másik három táncirányzattal, ahol a kifejezés középpontjában az arc és a szem áll, hogy az érzelmeknek külső formát adjanak, a mani puri -táncosnő arca mozdulatlan és szép álarchoz hasonló.

A meztelen felsőtestü manipuri dobos, aki térdig érő, vörössel szegett fehér dhotit1^ visel, táncol, mialatt a dobot veri. Üti-veri a dobot és az csörög, bömböl és kuncog. A dobos megittasul a ritmustól, összeolvad a dob leikével és vad, őrjöngő ugrásokkal táncol. Erőteljes és elragadtatott mozdulatai egészséges kontrasztban állnak a táncosnő lassú, himbálódzó, hullámzó mozdulataival. Rabindranath Tagore népszerűvé tette a manipurit, mert költői színmüvei előadásakor annak lágy, édes mozdulatait Írja elő. Naba Kimar, az ismert manipuri-tanitó, Tagore iskolájában, a Santiniketanban oktatta a növendékeket erre a művészetre. A manipurinak sok rögtönzött mozdulata van. A kisérő ének bő lehetőséget ad a táncosnak variációkra és betoldásokra, ameddig csak azok összhangban állnak a fő kompo zi cióval.

^A dhoti az indiai férfiak jellegzetes ruhadarabja. 4,5 m hosszú kendő, amelynek két végét a lábak között húzzák át és a cipő magasságában kötik meg.- 43 -