Szántó Judit, Sz. (szerk.): India színházművészete - Korszerű színház 37. (Budapest, 1962)

I. Balvant Gargi: Színház és tánc Indiában

nyáriak. Amikor megkezdődött a hindu társadalom bomlása, idegen betolakodók elpusztították az ősi kultúra színe-javát. A muzulmán hódítók, vallásos meggyőződésüknek megfelelően, ellenszenvvel tekintettek a szobrászmüvészetre, a táncra és a drámára, mint a hindu istenek és istennők élő erkölcsi tanításának megnyilvánulására. Ghazni-i Mahmud, az első muzulmán hóditó a X. században szétrombolta a hindu templomok szobormüveit és dicsekedve hirdette, hogy 6 "képromboló”, nem pedig "bálványimádó".

Aurangzeb, a XVII. század puritán mogul császára, száműzte a táncot és a zenét és a legenda szerint koporsóba temette őket, mélyen a föld alá.

Az északon eltaszitott művészet a dél védett és zárt háromszögében talált menedéket. Itt óriási templomok épültek, képek és faragások ezreivel. A falakat az istenek és istennők zenei refrénként visszatérő erotikus vagy lirai táncjelenetei boritják, összeolvasztva az építőmester és a szobrász művészetét. Dél-India templomaiban és családi otthonaiban a tánc, mint a vallásos imádat szertartása továbbra is fennmaradt. Alakzatai tovább éltek azokban a barlangrajzokban és képzőművészeti alkotásokban, amelyeket a hivek serege nemzedékeken át készített.

A bharat natjam a devadaszik utján jutott el hozzánk. Ezek templomi táncosnők voltak, akik életűket istenüknek szentelték. A devadasziket "Isten rabszolganői"-nek nevezték} már gyermekkorukban átadták őket a templomnak, és gyakran olyan családból származtak, amelynek kívánságait az istenek meghallgatták. A lányok a pap szigorú felügyelete alatt, a templomban nőttek fel és istenük szobra előtt táncoltak. Az ő kedvéért göndörítették hajukat, festették arcukat, lámpakormot kentek szemhéjukra, talpukat és tenyerüket vörös porral festették be és virággal ékesítették magukat.

Idővel ezek a templomi szertartások sokat vesztettek szigorúságukból. Istentiszteletből mindinkább a hübérurak