Szántó Judit, Sz. (szerk.): India színházművészete - Korszerű színház 37. (Budapest, 1962)

I. Balvant Gargi: Színház és tánc Indiában

kuk szerint tervezi meg az alakok külső megjelenését. A bréhmánok és a ksatriják, a felső kasztok, vöröset hordanak, a sudrák és páriák mély kéket. A királyok lótuszszinben jelennek meg, jó és boldog emberek sötétbarnában, bölcsek és aszkéták lilában; a szerzetesek simára borotváltak, a királyok és a tudósok csinosan nyirt szakállt viselnek, mig az aszkéták és a bosszúra szomjazók szakálla bozontos.

Ékszerként fülbevalót, karkötőket, drágakövekkel kirakott vállkendőket, öveket és 10ö füzérből álló nyakláncot használnak. A szin, a festés, a jelmezek, az ékszer és a maszkok a szinészt más lénnyé változtatják.

Kellék kétféle van: realisztikus és szimbólikus. Szekerek, targoncák és dombok jelzett miniatür-modelljei gyékénytől, bőrből vagy szövetből készülnek. Az agyagkocsika cimü darab^ például arról az agyagtaligáról kapta nevét, amellyel a hős fia játszik. De alkalmaznak jelképes kellékeket is. Jelentésük könnyen felismerhető. Az elefántot hajtórud, a lovat lószerszám, a kocsit ostor ábrázolja.

Szatvika. A színésznek át kell éreznie szerepét és az általa megtestesített alak lelki felindulását /bháva/. Ez a teljes azonosulás azért fontos, hogy kifejezhesse a hangulatváltozások legkülönbözőbb árnyalatait, amelyek verejtékezésben, reszketésben, az arcszin változásában, könnyekben és ehhez hasonlókban nyilvánulnak meg. Enélkül a színész nem képes a nézőben a megfelelő érzést /rásza/ felébreszteni.

A hindu dramaturgia és színművészet teljes esztétikája a bháva és a rásza fogalmán nyugszik. E két szónak gazdag és mély értelme van, amit a forditás nem tud kifejezni; ezért homályosnak és meghatározhatatlannak tűnnek. Rásza szószerint izt vagy illatot jelent; azt az emelke^Az agyagkocsika Sudraka király, a III. században élt sz&nszkrit drámairó társadalmi d iá mája.- 18 -