Szántó Judit, Sz. (szerk.): India színházművészete - Korszerű színház 37. (Budapest, 1962)

I. Balvant Gargi: Színház és tánc Indiában

A színdarabot ének és hangszeres zene kiséri. A hangulatot és az érzelmet húros hangszerek és dobok festik alá. Minden előadás lényeges tényezője a mridanga nevű nagy kétfenekü dob. A "dob nélküli dráma" kifejezést valami megdöbbentő, idegenszerü dolog megjelölésére alkalmazzák.

A dob a legkifejezőbb indiai hangszer. Bőrét olyan művészien feszitik és varrják keretére, hogy puszta kézzel egész sereg különböző hangot lehet rajta létrehozni. Az ügyes dobos pontosan tudja követni a szereplők dialógusát, aláhúzza és hangsúlyozza, vagy lassú, állandóan dübörgő aláfestéssel sajátos formát ad neki. A/dobon felharsanhat egy harcoló sereg robaja és hangja úgy enyészhet el, mint a levélsusogás vagy a hullámok mormolása. Mindenki tisztelettel adózik neki. A táncos, mielőtt a színpadra lép, megérinti, majd kezét szemére teszi, hogy magába szívja a dob szellemét.

Minden darabban van öt dal, amelyet a színházi zenészek Írtak és dolgoztak fel. Mindegyiknek meghatározott jelentése van: a belépéskor és a kimenetelkor elhangzó két dal felvilágosítja a nézőt a szereplők tulajdonságairól, valamint a helyzet meghatározott körülményeiről és részleteiről. Három másik ének akkor hangzik el, mialatt a színész a színpadon áll; egy hangulatváltozást jelez, egy a cselekmény előrehaladását segíti, a harmadikat pedig akkor éneklik, amikor feszült helyzet áll be, vagy ha az előadás szünetét kell kitölteni.

Ahar.la. A jelmezek és a maszkok pontosan rögzítettek. Istenek és földöntúli lények számára narancssárga, a Nap és Brahma számára arany, hegyek és folyók számára /a Himalája és a Gangesz/ a fehér szin kötelező. A démonok és a törpék maszkokat és kos-, bivalyszárvát vagy szarvasagancsot viselnek, a n«a-ik- /klgyóistennők/ pedig kobrasüveget hordanak a fejükön. A maszkspecialista élő lexikont kasztjuk, társadalmi eredetük, születési helyük és korsza- 17 -