Szántó Judit, Sz. (szerk.): India színházművészete - Korszerű színház 37. (Budapest, 1962)

I. Balvant Gargi: Színház és tánc Indiában

Az istentisztelet után a szutradhara behívja a fő­szereplő színésznőt és megnyitja a darabot egy prológussal, amelyben közli a cselekmény idejét és helyét és bemutatja a színdarab szerzőjét. A közönség nagyon otthonos volt a színházművészetben. Sok darab prológusában találunk utalá­sokat a művelt, bíráló szellemű nézőre. A Sakuntalában ez Így hangzik: Szutradhara: Azért állunk itt, müveit emberek köre előtt, hogy Kalidásza egy uj drámáját bemutassuk. Az egész együttes iparkodni fog, hogy minden szerephez méltó le­gyen. A színész a darab mondanivalóját, az abhlnala. azaz a szí­nészi megjelenítő művészet négy oldaláról ragadja meg és tolmácsolja. Az első az am?lka. a testi ábrázolás, a kéz, az uj­jak, az ajak, a nyak és a láb mozdulatainak segítségével. A második a vacslka. a beszéddel és az énekkel, a magán­hangzók különféle hangszinével, a hangsúly és a tempó ré­vén kelti a nézőben a legkülönbözőbb érzelmeket. A harma­dik az akarjas a jelmez és a maszk révén hat. A szatvika, az ábrázolás negyedik és legfontosabb módja, felöleli a színész valamennyi lelki ábrázolási eszközét. Anglka. A színésznek átfogó készlete van művészi mozdulatokból, amelyek aláhúzzák a kimondott szót. Uinden testrésznek megvannak a maga előirt, meghatározott és ős­régi mozdulatai, amelyeknek az alak belső érzéseit kell kifejezniük. A szinész legerősebb kifejező eszköze a szem és a kéz. A fejnek tizenhárom meghatározott mozdulata van, a szemöldöknek hét, az orrnak hat, az orcáknak hat, az állnak hét, a nyaknak kilenc, a mellnek öt és a szemnek harcmlnhat. Ezekhez járul még harminckét lábmozdulat, ti­zenhat a földön éa tizenhat a levegőben, továbbá a Járás­sal, tipegéssel, toppantással, simítással és hasonlókkal kapcsolatos lábtartások.- 15 -

Next

/
Thumbnails
Contents