Szántó Judit, Sz. (szerk.): India színházművészete - Korszerű színház 37. (Budapest, 1962)

II. Vita a mai drámaírás és rendezés problémáiról

Nyugaton a színdarabok többnyire színpadi sikerük után kerülnek kiadásra. Még a régi parszi színtársulatok is maguknál őriztek a fakult kéziratokat és csakis akkor adták ki a darabot, miután már évekig játszották. A népi drámák nemzedékről nemzedékre öröklődtek szinészegyüttesek, révén, akik a szöveget fiaikra vagy tanítványaikra hagyományozták és sohasem törődtek a kiadásával.

A darabokat nem játsszák el

Ma azonban ismerek pandzsabi és hindi drámaírókat, akik darabjaikkal nem a színházban, hanem a nyomdában kötnek ki. Több darab kerül kiadásra, mint amennyit valaha játszottak. Ez az irányzat mély szakadásra vezetett a színpadi és a "karosszéki" drámairó között.

Az egyetemi előadók főiskolai drámai klubokat és műkedvelő színtársulatokat irányítanak. Az Európában már idejétmúlt XIX. századi naturalizmus befolyása alatt a tanárok és a "producerek" a három felvonásos, egy diszletes darab fogalmát népszerűsítették. Az egyetemek szinikritikai Írásaiban még ma is a darab díszleteinek és színhelyeinek száma szerint különböztetik meg az előadható és elő nem adható darabokat. Ez az önkényes osztályozás előadhatatlannak minősített olyan nagy drámaírókat, mint a hindi nyelvterületen Dzsai Shankar Praszad, akinek epikus méretű, erőteljes drámaiságu müvei sokszor harminc képben, különböző színhelyeken játszódnak. És ugyanakkor silány, rosszul szerkesztett, cLrámailag jelentéktelen darabok /csak azért, mert egy diszletesek és csupán néhány jelenetből állnak/ előadhatónak minősültek!- 14o -