Szántó Judit, Sz. (szerk.): India színházművészete - Korszerű színház 37. (Budapest, 1962)

I. Balvant Gargi: Színház és tánc Indiában

meg közt. A közönség reagálását orditozás, macskanyávogás, füttyök és zajos tetszésnyilvánítás jelzik.

Az asszonyok pletykálkodnak, a gyermekek nyafognak. Néha szódavizes üveg csattanása hallatszik. A színpadon történtek senkit sem zavarnak mindennapi szokásaiban. A mindennapi élet éppoly zavartalanul folyik tovább, mint odafent a játék, ahol az öreg, kehes apa éppen halálos ágyául fekszik és mielőtt meghalna, még erőteljes) hangon elharsog egy dalt. A tapsra felpattan és a közönség örömére megismétli szólamát. Amikor a kéjsóvár démon megjelenik a színpadon, a rendőr megfeledkezik hivatalos minőségéről és bekapcsolódik a közönség fütyülésébe és nyávogásába. Mielőtt még a hölgy eltűnne a színfalak mögött, nem mulasztja el, hogy ajkát csücsörítse és hívogató pillantást vessen a nézőtérré, ahonnan tetszésnyilvánítással, hurrázással és kiáltásokkal válaszolnak neki.

Vajon ez az indiai színház? - kérdi önmagától az idegen. Hol vannak a hajlékony karok és kezek, a finom ujjak, amelyek egymásba fonódva varázslatos mintát szőnek képekből és elképzelésekből? Hol vannak a finom arcú, beszédes szemű, minden érzést tükröző asszonyok,hol a kathakali-színész gondosan zöldre és élénkvörösre festett arca? Hol van a hires indiai színház, a maga ősrégi hagyományaival?

Az a színjáték, amelyen a látogató résztvett, rövidlátó üzletember által, tompa késsel összeapritott "se hús, se hal" szórakozás volt, sem klasszikus színdarab, sem népi dráma - sem keleti, sem nyugati. Azoknak az ál-történelmi románcoknak és hindosztáni rémdrámáknak maradványa volt, amelyek a huszas évek elején virágoztak.

Az igazi indiai színház hagyománya igen messzire vezet vissza. A legenda igy szól: amikor a világ az aranykorból átlépett az ezüatkorba, amikor az emberek átadták magukat az érzéki élvezeteknek, és szivük megtelt félté*- lo -