Knyebel, Marija: A színészi szó - Korszerű színház 35-36. (Budapest, 1962)
A színészi szó
időnként homályos, időnként világos kép, ez azonban,sajnos, igen gyorsan elröppen. A színésznek úgy kell meglátnia ezeket az embereket, hogy a róluk való emlék saját emlékévé váljék, hogy amikor róluk beszél, akkor annak csupán apró részét nyújtsa, amit róluk tud. Sztanyiszlavszkij azt mondta, hogy ha Csackijt eleven embernek és nem színpadi figurának tekintjük, akkor megértjük, hogy amikor első felvonásbeli monológját mondja és Famuszovról, "a barnaképü, gólyalábu valakiről" és más "ismerőseiről" érdeklődik, akkor olyannak látja őket képzeletében, amilyenek három évvel ezelőtt voltak. A szinész gyakran semmit sem lát a szöveg mögött, s egyszerűen csak megjátssza az érdeklődést ezek iránt az emberek iránt, valójában pedig közömbös, mert képzeletében semmiféle "régi ismerős" nem létezik. Sokat beszélünk arról, hogy a zenésznek megvannak a maga kötelező gyakorlatai, amelyek lehetővé teszik, hogy naponta gyakoroljon és fejlessze művészetét, a balettáncosnőnek is megvannak ezek a gyakorlatai stb. A drámai szinész pedig, úgy látszik, nem tudja, mivel kell foglalkoznia otthon a próbákon kivül. A látomás kidolgozása olyan képzelet-torna, amely hatalmas, semmivel sem mérhető eredményeket ho». A látomás kialakulási folyamatának durván számitva két szakasza van. Az egyik a látomások felhalmozása. Ha Csackij látomásaihoz fordulunk példaként a fent említett monológban, ez a felhalmozás azt jelenti, hogy részletesen, sokoldalúan többször és mind aprólékosabban felvázoljuk gondolatban az adott korban élő embereket, társadalmi jellemzésüket, egy egész sereg epizódot életükből, külsejüket, egymás közötti viszonyukat és ami a legfontosabb, meghatározzuk saját viszonyunkat velü k szemben. Amikor a szinész arra törekszik, hogy a Gribojedov által adott monológban megrajzolt egyes embereket meglássa,- 58 -
