Moussinac, Léon: Kézikönyv a rendezésről - Korszerű színház 32. (Budapest, 1962)
Második rész: A rendezés gyakorlatáról
bízzák magukat a színészek,a díszlettervezők és önmaguk tehetségére, azaz megannyi véletlen tényezőre, ez pedig, végső soron, korántsem elegendő. Jegyezzük meg még, hogy a tolmácsolást - abban az értelemben, ahogy Gaston Báty demonstrálta, egy moliére-i jelenet segítségével - nem szabad összetéveszteni az adaptálással. Az adaptálásban pontosan meghatározott célról van szó 5 a rendező a nézőből bizonyos reagálásokat akar kiváltani, akár történelmi értelemben /legalábbis az ő történelemfelfogásának értelmében/, akár az időszerűség szempontjából. Ilyenkor mindenek előtt az adaptálás jogcimét kell megvizsgálnunk. A szó legtágabb értelmében vett adaptálás csak akkor jogos, ha a rendező az okkal és saját felelősségével teljes mértékben tisztában van.Itt már szinte nem is "másodlagos" alkotásról van szó, hanem a rendező eredeti, önálló és egyéni alkotásáról, amely ürügyét vagy jogcimét egy meghatározott műben találja meg, és e mü nyomán jön létre. Más szóval a rendező ilyen körülmények között csak akkor ér el értékes eredményt, ha pontosan számot vet a darab eredeti, adott időpontban lezajlott, adott törvények által irányított előadásának feltételeivel és ezek helyébe olyan merőben uj, "időszerű" feltételeket iktat, amelyek megfelelnek a mai közönség élet- és gondolkodásmódjának. Eszerint érthető, hogy a szabadság szinte teljes lehet, bár a viták alól nem vonhatja ki magát: mindent a siker igazol. Ebben az esetben semmiféle tanács nem lehet általánosan érvényes. Az alkotó tudásának, Ízlésének, gondolati mélységének foka dönt el mindent. E téren még a sokszor bírált és X/ gúnyolt szövegmódosítások is jogosultak lehetnek. X// Mert valóban: ha már Voltaire előtt és azóta is mindig úgy tartották,hogy a XVII. századi francia klasszikusok müveinek előadása gyakran húzásokat kiván, nincs rá ok, hogy a húzások vagy az átdolgozások csak a tradíció vagy a rutin által rögzített részeket érintsék. Ha egy- 97 -
