Moussinac, Léon: Kézikönyv a rendezésről - Korszerű színház 32. (Budapest, 1962)
Első rész: A rendezés elméletéről
részei lettek a színhelynek és annál hatásosabbak, minél könnyebben oldódtak fel a vígjátéki hangulatban. 2. Világítás A világítás szerepe a színpadon, mint tudjuk, akkor bontakozott ki a maga teljességében, amikor felfedezték az elektromosságot és kiváltképpen miután tökéletesítették az elosztás és a vezénylés gépi módszereit. Ettől fogva a- világítás valóságos elemévé vált a szinházi alkotásnak és ennek nyomán átalakult maga a rendezés is. Sőt, egyesek odáig is elmentek, hogy azt hangoztatták: a világítás immár önmagában is elegendő, és ha erejét okosan hasznosítják, megteremtheti "az igazi szinházi diszletet". A káprázatos felfedezés nyomán előfordult, hogy a lelkesedés végletbe tévedt.De ez a felfedezés minden esetre arra vezetett, hogy vége szakadt a hivatásos szinházi díszlettervezők tekintélyének, akik többnyire kiváló szakmai tudással rendelkeztek, de festőknek roppant középszerűek voltak. Ily módon igazi festők léptek a szinre és a díszlettervezés mintegy húsz éven át /1910-1930/, mielőtt a divat reakciója nem éreztette hatását,nagyszerű kísérleteket valósíthatott meg. A világítás alkotó szerepe mindenek előtt abban áll, hogy plasztikusan felfokozza és modulálja az egész színpadi játékot, annak minden részében. Szükség esetén még arra is képes, hogy elkülönítsen és kiemeljen egy-egy színészt vagy kelléket; ilyenkor azonban a díszlettel szemben is igen komoly igényeket támaszt. Kezelésének maximális hajlékonysága, úgyszólván végtelen hatalma, amely egészen addig a káprázatig terjed, hogy a nézőt egy csapással képes visszavetni az éjszakába, lehetővé teszik, hogy a rendező szabadon éljen a fényjáté— y y ' Léon Kochnitzky: Encyclopédie Française, i. m. XVII.kötet.
