Moussinac, Léon: Kézikönyv a rendezésről - Korszerű színház 32. (Budapest, 1962)

Első rész: A rendezés elméletéről

ték, azzal a céllal, hogy a színész és az együttes minden plasztikus lehetősége teljes mértékben érvényesüljön. A cselekmény, amennyire csak lehetséges, a színpad mindhárom dimenzióját betölti. A festő majdnem teljes egészében átadja helyét az építésznek, aki emelvények, hidak, lépcsők és mozgó felületek egész rendszerét hozza létre a színpadon. A mechanizmus, bármily bonyolult legyen is, hozzáidomul a színjáték jellegéhez és a szinész szerepéhez. E koncepció hatása különös erővel érvényesült Közép-Európaban és Amerikában.

Hogy tanulmányunkban helyes irányt szabjunk a válogatásnak, különös figyelemmel kell megkülönböztetnünk itt azt, em-i a színház lényegéhez tartozik - sőt, a színházművészet lényegének tekinthető - attól, ami elsősorban nemzeti és esetleges jellegű. Ezután meg kell határoznunk egyfelől a koncepció, másfelől a technika, egyfelől a szakmai tudás, másfelől az alkotás szerepét.

A viták, amelyeket a színház minden időben felkavart, hol hasznosak, hol feleslegesek voltak. Azok, amelyeknek magaun is tanúja vagy résztvevője voltaun, korántsem merőben újak; de, mint az előzőkből már kitetszett, sajátos fordulatot vettek, amikor uj technikai kérdésekhez kapcsolódtak, amikor újra felszították azt a szenvedélyt, amely ennek a látszatnál sokkal követelőbb művészetnek létszükséglete. E művészet birodalmának határait elsősorban néhány zseniális alkotás szabta meg, kiaknázásának módja pedig minden korszakban más, aszerint, hogy egy beavatott kisebbséghez vagy a nép nagy tömegéhez szól-e. lényege mindenesetre az, hogy állandóan módosul, fejlődik, csiszolódik, a valóság követelményeinek megfelelően. Ez azonban nem mindig és nem egykönnyen vehető észre; és az ilyen művészet, ahol a lángész, éppúgy, mint egyéb területeken, nem szabályokat diktál, hanem csak az uj kutatások útját mutatja meg, szükségképp mindig ádáz viták küzdőtere marad.- 41 -