Moussinac, Léon: Kézikönyv a rendezésről - Korszerű színház 32. (Budapest, 1962)
Második rész: A rendezés gyakorlatáról
színészek kezdeményezésére, annál jobb. És ha ezt nem teheti, kövesse sokkal inkább a diplomatát, mint az őrmestert: javasoljon, járjon kerülő utakon, hízelegjen, udvaroljon,tegyen bármit inkább, mint hogy parancsoljon; végül, ha lehetséges, tartsa társulatának tagjait abbéin a meggyőződésben, hogy a kezdeményezés nem tőle, hanem tőlük származik. Itt a szokratészi módszer a helyénvaló, feltéve, hogy elég időnk van alkalmazására. Ez a módszer rávezetheti a színészt, hogy egyfajta gondolkodásmódból egy másikba lépjen át. De a közvetlen hatás lehet csüggesztő, sőt, bénitó is... Ilyenkor újra lelket kell öntenünk a színészbe, hogy élőiről tudja kezdeni, bátorítanunk kell, miközben keresi útját, és meg kell védenünk azon társai türelmetlenségétől, akik már meglelték a magukét." Egyszóval: minden tekintély, személyi súly, tudás és pszichológia kérdése. A jó próbamunka önkéntesen vállalt fegyelmet kiván, de ennek megvalósulását egyedül a rendező ellenőrzi, mégpedig állandó jelleggel. Ha a darab modern és semmiféle különleges jelmezt vagy kelléket nem igényel, úgy semmi akadálya, hogy az emlékpróbák a rendelkező próbák befejeztével azonnal meg ne kezdődjenek. Ha régi darabról vagy farce-ról van szó, múlhatatlanul szükséges, hogy a színész szerepe megformálását azonnal a jelmez, a kellékek, esetleg a maszk vagy a világítás ismeretében, azokhoz is alkalmazkodva kezdhesse meg. Ezek az elemek részei a stílusnak. Bizonyos járásmódot követelnek /gondoljunk a kothurnusra/, sajátos magatartást, szokatlan mimikát és egyben meg is határozzák azokat. A stilus egyfajta természetességtől egészen a stilizálásig terjedhet. Ha a színészeket a munka megkezdésének pillanatától nem öltöztetik fel, nehezebben találják meg a hangnemet.Hehezebben fognak tudni alkalmazkodni, kidolgozni magatartásukat. És milyen veszélyek adódhatnak ebből akkor, amikor áttérnek a jelmezes próbákra! Egyes színházakban, nagyon helyesen,- 142 -