Moussinac, Léon: Kézikönyv a rendezésről - Korszerű színház 32. (Budapest, 1962)

Második rész: A rendezés gyakorlatáról

hetség és a szakmai tudás maximumára van szüksége, hogy a lehető legjobban megközelítse a Louis Jouvet meghatározása szerinti "comédien" jellemzőit.

Minél homogénebb lesz a legváltozatosabb típusokból és szerepkörökből álló társulat, minél egységesebbé válik a szelleme, annál alkalmasabb lesz rá, hogy diadalmasan idomuljon az egyes műfajok szabta sokrétű és bonyolult feladatokhoz.

Ha egy külső rendező csak alkalmilag kerül olyan színházba, ahol még soha nem dolgozott és kénytelen alkalmazkodni a sajátos munkafeltételekhez, szokásokhoz, esetleg előítéletekhez és elfogultságokhoz, úgy a siker jelentős nehézségekbe ütközik. A konfliktusokat gyakran nem lehet elkerülni és a művészi kompromisszum, annak minden következményével, majdhogynem szükségszerűvé válik.

A legjobb társulat tehát az lesz, amely, hogy úgy mondjuk, nem egy csapásra alakult ki, hanem fokozatosan, az Ízlés, a színház iránti szenvedélyes szeretet, valamint a fegyelem közössége alapján, egymást követő válogatások eredményeként, és amely mellett bázisként komoly, elméleti és gyakorlati jellegű színművészeti iskola áll.

Az állandó társulat legfőbb nehézsége a tapasztalat szerint rögtön megnyilvánul, mihelyt több erős egyéniség bontakozik ki kebelén belül, mert ezek nem késlekednek, hogy többé vagy kevésbé szembeforduljanak vele. Elkerülhetetlen, hogy egyes színészek el ne különüljenek az ilyen művészi közösségtől; sőt, azt mondanám, hogy ez normális és a színház számára általában igen hasznos jelenség. így például, hogy csak Franciaországot tekintsük, Antoine a Théâtre Libra-ben nevelte ki nemzedéke legjobb színészeinek nagy részét. Hasonlóképpen "rajzottak ki" Dullin, Jouvet és mások Copeau Vieux-Colombier-jából; és az élők közül még számos példát lehetne említeni.

így hát arra kell törekedni, hogy az ilyen távozások ne károsíthassák meg túlságosan a társulat egyensúlyát.- 121 -