Moussinac, Léon: Kézikönyv a rendezésről - Korszerű színház 32. (Budapest, 1962)

Második rész: A rendezés gyakorlatáról

E megfigyelésekből és gondolatokból joggal vonhatjuk le azt a következtetést, hogy napjainkban mindenképp szükséges a szerepkör fogalmát korszerűsíteni.

b/ Az állandó társulatról

Az állandó társulat elve alapos és figyelmes tanulmányozást kiván.

Ha a rendezőnek lehetősége van rá, hogy egy adott színházban állandónak mondható színészi együttest gyűjtsön össze,akkor a legnagyobb mértékben számolnia kell a típusok és a szerepkörök fentebb megvizsgált osztályozásával. Ennek az elvnek hajlékony alkalmazásával valósíthatja meg azt az egyöntetűséget. azt a szellemi és kifejezésbell egységet, egyszóval azt a minőségi fölényt, amely ennek a rendszernek legfőbb előnye.

Mert valóban: az állandó, többé-kevésbé képzett, azonos vezetés fegyelméhez szokott társulat, amelyet a rendező áthat a maga elgondolásaival és akaratával, sőt, ha sikerül, talán saját művészi temperamentumához is hangol, mindig magasabb rendű színházi teljesitményt nyújt annál az együttesnél, amely bár ragyogó erőkből áll, de többé-kevésbé alkalmi jellegű, tehát véletlenekre van bizva.

Az állandó társulat szinte az egyetlen fegyver,amelylyel a ripacskodás, a szinház e rákfenéje ellen harcolni lehet.

A társulat alkotó elemeit a következő két szempont alapján kell megválasztani:

1. A szellem alapján,amelyben az alkotó munkát folytatni kivánjuk; és

2. A szinház számára kitűzött műsor alapján.

Olyan társulatnál, amelynek modern vígjátékokat és drámákat, valamint klasszikus müveket egyaránt kell játszania, a jelölteket a lehető legszigorúbban kell megvizsgálnunk. Temperamentumán és tipusán kivül mindegyiknek a te- 120 -