Barrault, Jean-Louis: Gondolatok a színházról - Korszerű színház 31. (Budapest, 1962)

sor Knut Haausun Éhség cimü regényének dramatizált változatára. 1940-ben Jacques Copeau szerződteti a Comédie- Francaise-be, ahol a Ciddel mutatkozik be, de itt játssza el két híressé vált szerepét, a Hamletet és kedvenc szerzőjének, Paul Claudelnek Rodrigue-ját is a Selyemcipő cimü drámában, amelyet ő maga is rendezett. 1946-ban, különféle nézeteltérések következtében elhagyja Molière házát és feleségével, a neves színésznővel, Madeleine Renaud-val együtt saját színházat alapit a Marigny Színházban. Azóta is e társulat ólén áll, amely 1960-ban átköltözött az Odéonba és Odéon-Théâtre de Prance néven szubvencionált állami színházzá vált.

Ennyi az életrajz: egy diadalokban, eseményekben, hivatalos és nemzetközi elismerésben gazdag művészi pálya képe, amelyben látszólag harmonikusan egyesül három szál: a színészi, a rendezői és a színigazgatói munka. A művész közben elérkezett az érett férfikorba; betöltötte ötvenedik évét és kócos lázadóból tekintélyes, világszerte elismert nagyság lett. Az első mérleg felelőtlenség nélkül megvonható .

A tanítványára büszke Charles Dullin 1939-ben, az Éhség és a Lafforgue-féle Hamlet-változat közös előadásának műsorfüzetében igy jellemezte a fiatal Barrault-t: "Barrault, aki megszállottja egy olyan színház szellemének, ahől a gesztusoknak és a formáknak önálló értelmük van, ahol az élet felülemelkedik a naturalista esetlegességen és dadogáson - Barrault uj módszerrel ajándékozta meg a színházi hangszerelést."

A Cartel virágkorának utolsó évei voltak ezek, és a beérkezett nagyok, Jouvet, Copeau, Dullin, elismeréssel, lelkesedéssel, a tőlük megszokott művészi önzetlenséggel fogadták az uj csillag jelentkezését. Tudjuk, a Cartel tagjai nyíltan soha nem politizáltak; mindenekelőtt a meglehetős elvontan elképzelt Művészet érdekeit tartották szem előtt, és saját ádáz küzdelmüket is- a konvencionális akadémizmus, valamint a léha és színvonaltalan bulvár ellen - elsősorban művészeti síkról szemlélték. Olyan nagyjaik, mint például Gaston Báty, nem is jutottak túl ezen a fokon; de Jacques Copeau a második világháború eszméltető kataklizmájában fájdalmasan bírálta meg saját, forrón szeretett művészi mozgalmát, amelyet közönségtől elszakadt, laboratóriumi művészetnek bélyegzett és nagy elméleti műben követelte a népi színházat; Charles Dullin pedig ezer csalódás, kielégületlenség, művészi kin ellenszereként kereste a határozott politikai tartalmú, széles közönséghez szóló művészi megnyilvánulások lehetőségét, vállalva az értetlenséget, a súlyos anyagi megpróbáltatásokat.- 4 -