Barrault, Jean-Louis: Gondolatok a színházról - Korszerű színház 31. (Budapest, 1962)

sor Knut Haausun Éhség cimü regényének dramatizált változa­tára. 1940-ben Jacques Copeau szerződteti a Comédie- Francaise-be, ahol a Ciddel mutatkozik be, de itt játssza el két híressé vált szerepét, a Hamletet és kedvenc szerző­jének, Paul Claudelnek Rodrigue-ját is a Selyemcipő cimü drámában, amelyet ő maga is rendezett. 1946-ban, különféle nézeteltérések következtében elhagyja Molière házát és fe­leségével, a neves színésznővel, Madeleine Renaud-val együtt saját színházat alapit a Marigny Színházban. Azóta is e társulat ólén áll, amely 1960-ban átköltözött az Odéonba és Odéon-Théâtre de Prance néven szubvencionált ál­lami színházzá vált. Ennyi az életrajz: egy diadalokban, eseményekben, hi­vatalos és nemzetközi elismerésben gazdag művészi pálya ké­pe, amelyben látszólag harmonikusan egyesül három szál: a színészi, a rendezői és a színigazgatói munka. A művész közben elérkezett az érett férfikorba; betöltötte ötvene­dik évét és kócos lázadóból tekintélyes, világszerte elis­mert nagyság lett. Az első mérleg felelőtlenség nélkül meg­vonható . A tanítványára büszke Charles Dullin 1939-ben, az Éhség és a Lafforgue-féle Hamlet-változat közös előadásának műsorfüzetében igy jellemezte a fiatal Barrault-t: "Bar­rault, aki megszállottja egy olyan színház szellemének, ahől a gesztusoknak és a formáknak önálló értelmük van, ahol az élet felülemelkedik a naturalista esetlegességen és dado­gáson - Barrault uj módszerrel ajándékozta meg a színházi hangszerelést." A Cartel virágkorának utolsó évei voltak ezek, és a beérkezett nagyok, Jouvet, Copeau, Dullin, elismeréssel, lelkesedéssel, a tőlük megszokott művészi önzetlenséggel fogadták az uj csillag jelentkezését. Tudjuk, a Cartel tag­jai nyíltan soha nem politizáltak; mindenekelőtt a megle­hetős elvontan elképzelt Művészet érdekeit tartották szem előtt, és saját ádáz küzdelmüket is- a konvencionális aka­­démizmus, valamint a léha és színvonaltalan bulvár ellen - elsősorban művészeti síkról szemlélték. Olyan nagyjaik, mint például Gaston Báty, nem is jutottak túl ezen a fokon; de Jacques Copeau a második világháború eszméltető kata­klizmájában fájdalmasan bírálta meg saját, forrón szeretett művészi mozgalmát, amelyet közönségtől elszakadt, labora­­tóriumi művészetnek bélyegzett és nagy elméleti műben kö­vetelte a népi színházat; Charles Dullin pedig ezer csaló­dás, kielégületlenség, művészi kin ellenszereként kereste a határozott politikai tartalmú, széles közönséghez szóló mű­vészi megnyilvánulások lehetőségét, vállalva az értetlensé­get, a súlyos anyagi megpróbáltatásokat.- 4 -

Next

/
Thumbnails
Contents